Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9. szám - Gergely Mihály: Karácsony a Rózsák terén: variációk az öngyilkosságra

Az egyetlen telefonvonal s a körülte kialakult mai létszám (2 állandó munkatárs, 20 bedolgozó önkéntes és 4 jelölt — 18 nő, 8 férfi) nem elegendő egy kétmilliós fővárosban. Szükség lenne másik vonalra, üzenetrögzítő készülékre.

9.10 — K. J-né, hatvanhat éves, nyugdíjas. A pestkörnyéki, .. ,-i szociális otthonból hozzák, ahol hetvenkétéves férjével egy külön szobában él. Még sötét volt, amikor reggel fölébredt, nem akart villanyt gyújtani. Szomjas volt, sötétben töltött poharába a vizeskancsóból. Bár keserűnek érezte az italt, mégis cukor nélküli teának hitte, megivott belőle másfél-két decit. Csak amikor kis idő múlva jelentkeztek a rosszullét első jelei, ébresztette föl a férjét, az gyújtott lámpát. Akkor derült ki, hogy nikotinlevet, cigarettaázalékot ivott. Férje ugyanis a lefekvés előtti utolsó rágyújtáskor beleejtette (!?) a megkezdett csomag cigarettát a kancsóba, volt ideje éjszaka kioldódni. Igen, ittak is este és veszekedtek, mert hasztalan kérleli a férjét, naponta elszív másfél doboz cigarettát. Pedig a bal lábát két éve amputálták, ez fenyegeti a másikat is, mégse hajlandó a dohányzásról leszokni. Hiába ijesztgeti, akkor ő menekül el, mert szenved a folyton bagófüstben úszó kicsiny szobában. Kimossák a gyomrát, zokszó nélkül elviseli, egy hajtásra megissza a két deci hashajtót, viszik a kórterembe.

9.37 — G. Rné, nyolcvanhét éves, amíg dolgozott, könyvkötő volt. Egyedül él, a szomszédok értesítették a mentőket. Este beszedett ötven különféle tablettát. Miért?

— Egymagám vagyok, a fiam és a lányom két-három havonta ha meglátogat. .. Meguntam az életet, doktor úr, elég volt... Mindjárt kilencven leszek, minek már az ilyen élet? Semmi öröm benne, már csak fájok, szenvedek, sírok . . .

10.35 — Sz. E. Tizenhat éves, vékony testű, jól öltözött, ápolt, finom szépségű lány. Többféle gyógyszert vett be, mert a szüleivel összeveszett. A gyomormosás ellen hadakozik, így még komiszabb élmény marad első találkozása az évtizedek óta változatlan, kellemetlen gyógyeljárással.

10.45 — Eszméletlen ember fekszik a várószobából begurított ágyon, H. István, ötvenkét éves, rokkantnyugdíjas. A mentősök mindjárt fejjel a gyomormosó szék felé igazítják, levetkőztetik. Látom, még az ide bezúduló emberi tragédiák áradatában megedződött nők és férfiak arcán is megjelenik az iszonyodás, a megborzadás, a részvét kifejezése: a férfi mindkét lába combközépig hiányzik. Négy éve, hogy érszükületes jobb lábát amputálták, tavaly a balt, melynek csonkja az utóbbi hónapokban elgennyesedett. Régóta és sokat cigarettázik H. István, s hiába volt a családtagok kérlelése, az orvosok figyelmeztetése. Hetek óta készült az öngyilkosságra, a növekvő fájdalmakat nehezen bírta. A mentőorvos egymás után szedi elő egyenzakója zsebéből az üres gyógyszeres műanyagleveleket, összesen hetet, vagyis H. I. 100—140 tablettával készült a halálra. Elhatározása komoly volt, az ok nagyon megrendítő. Magam is hajlok arra, hogy a kivételek közé soroljam, amikor alig látszik valami megoldás, különösen az olyan embereknél, akik efféle tragikus sorsfordulatok után nem képesek újrakezdeni, átszervezni addigi életüket, munkájukat, kapcsolatigényeiket leszűkült lehetőségeikhez igazítani. És mindenekelőtt az egészségüket romboló szenvedélyről, italról, dohányról, túltáplálkozásról lemondani.

Mint a H. Istvánt elkísérő családtagoktól, később a rokonoktól megtudhatom, még ő sem sorolható teljesen a reménytelen emberek közé, mert sanyarú állapotában nem hagyták magára, otthonában ápolták, segítették, csak a számára halálveszedelmes ellenséggel, a dohánnyal tudott volna leszámolni. Pedig az orvosoktól idejében kapta az első intéseket, amikor még megmenthette volna önmagát, megkímélhette volna családját a rettenetes következményektől, a társadalmat minden ilyen esetben sújtó terhektől: a munkából idő előtt kieső ember eltartásának és a hosszadalmas gyógykezelésnek tetemes költségeitől, kórházi ágyak elfoglalásától stb.

S mert az alkohol mellett a dohányzás is sokszor fölbukkant ezen a napon az önpusztító s a társadalom egészségét romboló legsúlyosabb kórok között, mondjuk el itt a kikívánkozó kérdéseket: hát ennyit sem bír megtenni egy ember önmaga és mások egészsége érdekééi