Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9. szám - Kőhegyi Mihály: Tűnődések Szabó Kálmán életéről
szúoldalú István, Jólesz Mihály, Kiskos Szabó András, Nebízdrá Matyi, Pénzásó Kókai János, Rútidő Horváth György, Somfejű Sila Pál, Szőrmadzag Halász Matyi, Szúnyogtalpú Vég Márton, Taknyos Mátyás, Tyúkláb Talpas Jancsi, Vontszemű Miska s ki győzné még csak felsorolni is valahányukat. Szabó Kálmán mind ismerte őket, tudta csínytevései- ket, amiért megpálcázás járt csupán, s tudta lókötéseiket, nyáj szaggatásaikat, tolvajlásai- kat, amiért már évekig börtönben raboskodtak, ha ugyan ki nem oltotta életük lángját a hóhér. Szófukar ember létére is szívesen mesélt mindezekről élete alkonyán — amikor fiatal régészként megismertem —, s ilyenkor nekilendült, belemelegedett az emlékezésbe. Ha a maga munkájáról faggattuk, elhallgatott, hümmögött valamit, s úgy éreztem, inkább faképnél hagyna. Minek ezekről beszélni — kérdezte és fáradt mozdulattal legyintett. Emberi tulajdonságai közé tartozott, hogy mindenkihez szívélyes volt és vendégszerető, de felmelegedni nehezen, kitárulkozni pedig csak jóbarátai előtt tudott az éjszakába nyúló kártyacsatákon és esti beszélgetéseken. Utolsó éveiben nagyon megszenvedte az egyedüllétet. Az ő régi világát temető új változásba nehezen tudott beleilleszkedni. Érthető: a régi kecskeméti értelmiség képviselője volt, odahazulról a föld szeretetét hozta magával, Kecskeméten a jófizetésű hivatalnok kényelmét, megbecsülését élvezte. Abba a rétegbe tartozott élete javakorában, amelynek élte a földbirtokon és az állami hivatalon alapult, amelynek tudati világában a nemesi kutyabőr, a pusztai pásztorkodás, a modern kerti kultúra, az ázsiai emlékezés és gyökerek, az európai polgári haladás, a céhes mesterek és paraszti földművelők világa szétbogozhatatlanul összeölelkezett. Úrnak nagyon is parasztos volt, parasztnak túlságosan vasaltnadrágos. Mindez nehezítette útkeresését, egyes vezetők helytelen magatartása pedig — ha időlegesen is — megtorpantotta. Sohasem a hazájával, mindig az embertelenséggel, az erőszakkal, a bűnökkel és hibákkal fordult szembe. A kolduskenyérrel fizető, keményen ütő haza iránti szeretete megmaradt. Gyermekkori indíttatása és választott hivatása hozzásegítették ahhoz, hogy osztálya korlátainak fölébe tudott emelkedni. A szakmai tudás és az erkölcsi megbízhatóság mértéke szerint ítélt meg mindenkit. Egyetlen általánosítható és nagyképű elvi nyilatkozatnak sem tulajdonított jelentőséget, ha nem fedezte föl mögötte a részletek pontosságát, igazolhatóságát, hitelét. Bírálatában mindig lesújtóan szigorú volt s konokul hajthatatlan. Csak az a módszer állt meg előtte, amely az egykori lét teljességét törekedett felmutatni. Kegyetlen igényességétől talán legjobban maga szenvedett. Egyszerre volt benne indulatos, kérdezősködő s nyomban felelő érdeklődés, enyhe fölényeskedés és elhallgató sebzettség, ha bántották vélt igazában. Munkásságát a felfedezés öröme járta át. Ez adott ösztönzést és erőt. Ez tette elviselhetővé a meg nem értést, a félvállról vevést, a lenézést. így tudta felmutatni ami gyöngyszemet — régészetit, néprajzit —, a könnyen tovamozduló Kecskemét környéki homokon és homokból együvé szedegetett. Adatközlőitől olyan szellemi talajt és hátteret kapott, mely kívül esett azon az időn és helyen, melybe született. Ez óvta meg attól, hogy túlbecsülje a nyugati civilizáció fontosságát. Régészeti feltárásai eurázsiai távlatokat nyitottak meg számára a térben és időben, eltemetett és elfelejtett „nomád” műveltségek üzenetét hozták. A mind mohóbb érdeklődéssel népe múltja fölé hajló Szabó Kálmán keserű keményen ítélte el szobatudós kortársait, akiket nem tartott igazi társaknak, ethnográfüsoknak s akiket szája szegletében mindig megbocsátóan megmosolygott. Gyűjtés közben folyton éreznie kellett, hogy népünk műveltségében, törvényerejű szokásaiban nagyon is messzi múlt hagyományai öröklődtek nemzedékeken át. S mivel a dolgok belső rendje és keletkezése felől igyekezett közeledni a történelemhez, újra és új szemszögből mérhette fel az évszázadok alatt bekövetkezett változásokat. A ma már egyre inkább gépi adatfeltárásra épülő néprajzi kutatásban az ember megélhetését adó munka elkülönül a felismerésnek attól az örömétől, mely nélkül nem érdemes, s nem is lehet élni. A kutatás lélektani 48
