Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9. szám - Herceg János: Móricz Zsigmond és a Bácska

nek-mennek a díszmagyarba öltözött urak, akkor is, ha nem voltak magyarok, mint Mihajlovics Miklós, aki a legmagasabb közjogi méltóságokba emelkedett, de közben sohasem felejtette el, mivel tartozik egy nemzetségi politikus a népének, vagyonát szerb kulturális intézményekre hagyta. És Evetovics, a bácsi prépost, akit négyesfogat hozott be a megyegyűlésbe, hogy elmondja ünnepi szónoklatát, Dantét, Schillert és Petrarcát idézve, akiknek rendszeres fordítójuk volt. Meg Mikosevics Ranút, akiről az ember nem tudja, mit is hagyott maga után, de négy évtizeden át mindenütt ott volt, már a nevével is figyelmeztetve, hogy ez egy egészen különlöges színpadi játéka a történelemnek itt a Bácskában. És a többiek: a Fembachok, Vojnicsok, Latinovicsok és Szemzők, akik örökösödési joggal foglalták el helyüket Bács-Bodrog vármegye közéletében.

És mindemögött a hatalmas és időnként félelmetes statisztéria: a nép! A nép, amely csikorgó szekereken, saroglyához kötött kis tehénnel vonult végtelen sorokban beolvadni Szlavóniába, vagy batyuk között vitte a hajó a tengeren túlra, mert itthon nem tudott megélni. Kakastollak és fényes szuronyhegyek jelennek meg előttünk a sárguló búzatáblák mögött, mert a topolyai meg bajsai aratók megtagadták a munkát, úgyhogy Szobonya Bertalan mezőgazdasági szakfelügyelő kénytelen volt megállapítani: „munkáskéz elegendő, de mind szervezeti”.

Mit vitt innen magával Móricz Zsigmond? Színeket és arányokat. Pompa és szegénység kontrasztját, ami talán sehol sem volt olyan szembetűnő, mint Bács-Bodrog Vármegyében, amelynek közgyűlési termében Elsenhut Ferenc Zentai csatája előtt alkotmányról, autonómiáról vitatkoztak az urak, és két példányban fizettették elő a vármegyét Jókai összes műveire, írói munkásságának ötvenéves jubileumán.

Meglátta volna a parázs alatt lappangó, néha fellángoló nemzetiségi kérdés igazi okát? Az elnyomatást? A jogtalanságot? Netán messzemenően a nagyobb bajok veszélyét mindebből kifolyóan? Vagy megértette volna, hogy épp ez a konglomerátum intett mérsékletre a függetlenségi politika mozgalmaiban, amelyek sajnos nem nélkülözték az öncélúságot és nemzeti türelmetlenséget? Mikor jó harminc évvel később újra itt járt és a vonat ablakából nézte az óbecsei tájat, összemosódott benne minden jellegzetesség. Mintha egész Kelet- Európában csak nyelvi határokat érzett volna. Itt is hol Debrecenhez, hol Szolnokhoz hasonlítja a Tisza-menti kisvárost. A „gazdag Bácska” fekszik az agyára a pompás rácponty után, s az időtlenséget érzi, amit talán a megélt élmények, s a vármegyei jegyzőkönyvekből megmaradt déjá vu ébreszt benne.

Álmok lovagjait látta az itteni írókban is a kapott kéziratok után, s ezért figyelmeztetett bennünket, hogy a „szociális kérdéseket jobban ki kell emelni”. Mintha fiatalkorának Bácskája késztette volna erre az intelemre, amely a bőség és nyomorúság végtelen távlataiban jelent meg előtte, egy elmúlt történelmi kor látványos színpadán, Bács-Bodrog vármegyében.

32