Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - KÖNYVHETI KÖNYVEKRŐL - Füzi László: Németh László: Művelődéspolitikai írások: [könyvismertetés]
újrafelosztásából. .. stb. Ez a stílus oldja az egyébként gazdasági elemekkel jócskán teletűzdelt szöveget. Egészen más módon ironikus és precíz egyszerre — ez esetben kriminálpszichológiai szövegekkel tarkítva — az ugyancsak először a Forrásban közölt Anyajegy című kisregénye. Zám nem beszélt a levegőbe, mindennek pontosan utánanézett, akár gazdaságról, akár bűnügyi históriáról volt szó. De az emberábrázoló mondatai is ilyen pontosak: „mintha egy tíz évvel későbbi arcot láttál volna: egy élesebb vonalút, amelyre ráfeszül a bőr, kiugrik az orra, a szem pedig a fáradtság, bánat vagy fájdalom kútgyűrűibe süpped.” A férfi és a nő viszonyát szinte örökös harcnak ábrázolja, amelyet nem oldanak fel a pillanatnyi, percnyi együttlétek sem. Sok keserűség, csalódás van ezekben az egymásnak feszülő indulatokban, szellemi-testi párbajokban. Talán csak az utolsó, mindenképpen megrendítő írása, a „Már búcsúmat veszem ..női szereplője, Veronika kivétel ez alól, akit a Jákó névre keresztelt író egyedül tudott elviselni és szeretni. A Homokóra 1—12-vel jelzett fejezeteket nem lehet együttérzés és megrendülés nélkül olvasni. Mintha élete summázatát, reményeit, harmónia utáni vágyát és egészsége lassú, de biztos teljes leépülésének keserves krónikáját mondaná el az író utolsó üzenetként, testi-lelki energiáinak végső nekilendülésével. Móricz Zsigmond óta nem sok olyan mű született a magyar irodalomban, amely a homokkal birkózás esetlegességét, kudarcait és az újrakezdés gyötrelmeit úgy írta volna le, mint Zám Tibor. De az önmagát leltározó, már csak befelé és közvetlen társaira figyelő ember lélekrajzát, számadását sem készítette el Radnóti óta senki ilyen pontosan. A legmagasabb intellektuális készség és hatalmas lelkierő szükségeltetik mindehhez, amely a végső búcsúban, hagyatkozásban, az emberi függetlenség és egyéniség — „Nem szabad látniuk egymás szemében a búcsúzás könnyeit” — magatartásában is megnyilvánul. Minden író önmagát írja egész életén keresztül — ez a megállapítás Zám Tiborra különösen érvényes volt. A Jelenések napja biztosan segít mindenkinek, aki őt tisztelte és olvasóként szerette, hogy közelebbről is megismerje őszinte gondolatait, vágyait, érzelmeit — ahogy talán életében nem sikerült. (Magvető Kiadó, 1986) F. Tóth Pál Németh László: Művelődéspolitikai írások (Szerkesztette: Monostori Imre) Egyre gyakrabban említődik Németh László neve, s már-már korjellemző tünetnek kell tartanunk azt a kíváncsiságot, amely életművét napjainkban körülveszi. S kor jellemzőnek azt is, hogy irodalomtörténeti szakmunkák, írói esszék „intellektuális vérengzéseket” hívhatnak életre — ha azokban történetesen Némethről esik szó. Létezik-e az a Németh-pör, melyről Sándor Iván már könyve címében beszélt? Bármennyire jó lenné tudni, hogy nem, mégis csak pörre, méghozzá nem is csupán a perek rendtartása szerinti pörre kell gondolnunk, ha egy könyv megjelenése — ahogyan Rózsa Péter írta az Élet és Irodalomban — szavakkal végrehajtott véres szurkáló- dásra is alkalmat adhat. Ebben a pőrben — kellő távolságból szemlélve tisztán látszik ez — egymás mellett szerepelnek szellemi életünk évtizedek óta megoldatlan problémái, az öröklődő ellentétek, a személyeskedések, a fölös aktualizálások, valamint az erő és az ellenerő törvényei szerint kavargó indulatok. Az indulatok elszabadulásának idején jó érzés egy higgadt, megfontolt munkával összeállított Németh László tanulmánygyűjteményt olvasni. Monostori Imre ebben a válogatásban nem az egész Németh László életművet akarta bemutatni, szemben azokkal, akik általában a Németh életmű egészéről mondanak elítélő véleményt, avagy minden körültekintés nélkül, történetietle- nül az egészet mondják aktuálisnak. Monostori az életmű egyik részterületét mutatja be, a művelődéssel, tanítással foglalkozó Németh Lászlót, szükségszerűen hiányosan, mert a terjedelem adta korlátok között kellett dolgoznia. Új rend szerint állít egymás mellé ismert és kevésbé ismert, többségében régi folyóiratokban, újságokban felejtett írásokat. S noha az utószóban egyetlen szót sem szól a „művelődéspolitikus” Németh egynémely gondolatának mai fontosságáról, aki ismeri irodalmi közállapotainkat és a magyar művelődésügy olykor lehetetlen helyzetét, az oktatási intézményeket, az tudja, hogy a szerkesztő éppen ezzel az elfogulatlan összeállítással tette a legtöbbet. Viták folynak ugyanis a művelődéspolitika általános kérdéseiről, viták a pedagógia megújulási lehetőségeiről, viták az iskoláról — s a viták közben visszafogottságával, tárgyszerűségével is állásfoglalás ez a könyv. Azt mutatja meg, hogy noha a mai magyar művelődés ügyét 89
