Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Beke György: Egy elfelejtett erdélyi publicista: Kurkó Gyárfás pályája
terhelt, s aki éppen abban az időben áldozatos szerepet vállalt: a földvári táborban gyógyította az odahurcolt és tífuszba esett ártatlan székelyek ezreit, közben pedig maga is megkapta a betegséget. Különös logika érvényesült az ilyen mindenáron ellenséget kereső támadásokban: igaz, hogy az illetőnek nem volt semmilyen hatalma kisebbségi helyzete miatt az Antonescu-időkben, de bizony kimutatta volna a foga fehérét, ha véletlenül hatalomhoz jut. Kurkó Gyárfás jó néhány beszédében nyugtatta meg a jóindulatú, megnyerni szándékolt holnapi szövetségeseket, s ezt az alaphangot ütötte le mindjárt első vezércikkében is, a Bűnös-e a nép? soraiban. Érvelése már képzett publicistát sejtet — vagy inkább a mozgalmi ember józanságát mutatja —: a magyar fasiszta vezetők bűneit elsősorban a magyar nép szenvedte meg, bármilyen egyenlőségi jel bűnös vezetők és bűntelen tömegek között éppen a bűnösök felmentését jelentené, és a demokratikus kibontakozást gátolná meg. Kölcsönös megbecsülés, lelki béke magyarok és románok között Ezt a demokratikus kibontakozást a közéleti vezető, a közíró Kurkó Gyárfás mindenkor a román—magyar jó együttélés, kölcsönös megbecsülés, lelki béke jegyében képzelte el. Újra meg újra felidézte a történelmi múltból a román—magyar sorsközösség példáit. A történész Bányai László és a költő Méliusz József mellett leggyakrabban a publicista Kurkó Gyárfás kereste a jó együttélés múltbeli tapasztalatait, és mindig a biztató, testvéri hagyományokat emelte ki azokban az időkben is, amikor a demokratikus román sajtó és vele az erdélyi magyar lapok valóságos közelharcot vívtak a magyar tömegek elemi jogait is kétségbe vonó román reakcióval. Kurkó Gyárfás, személyes sérelmeit is félretéve, soha nem engedett a szemrehányás kísértésének. Felfogása szerint a román—magyar közös sors két egyenjogú etnikai közösség, a román nép és a romániai magyar kisebbség — nemzetiség — szövetsége. „Ennek a szövetségnek történelmi múltja van, de történelmi hivatás is vár reá. Jövője attól függ, hogyan tud ennek a történelmi feladatnak megfelelni.” E szövetség politikai kerete közvetlenül 1944. augusztus 23-a után az Országos Demokratikus Arcvonal volt, amely a Román Kommunista Párt vezetésével a baloldali pártokat fogta össze, s a fasiszta maradványok felszámolásáért, a demokratikus, népi átalakulásért szállt síkra. Kurkó A nagy küzdelem című publicisztikájában, 1944. október 28-án, azt fejtegette, hogy a romániai magyarok kétszeresen is érdekeltek e harc kimenetelében, hiszen sorsuk további alakulásáról van szó. Az ODA kormányzati programja jövőt és biztonságot kínált az erdélyi magyarságnak is, ezért a nemzetiség minden tagja személyesen is felelős, hogy ezt az utat válasszuk, érvel Kurkó. „Mert meg vagyunk győződve, hogy egyetlen helyes út nemzetiségünk számára az Országos Demokratikus Arcvonalba tömörült román népi erőkkel való testvéri együttműködés. Annál is inkább, mert a fajgyűlöletet és a népellenes uszítást, melynek már oly sok halálos áldozata van Erdélyben, csak az Országos Demokratikus Arcvonal kormánya tudja megfékezni” — hirdeti néhány hónappal a Groza-kormány megalakulása előtt. A korabeli szóhasználat a szocializmus távlatai felé mutató népi demokráciát haladó demokráciának nevezte, és Kurkó írásaiban gyakran találunk érvelést amellett, hogy az erdélyi magyarságnak — mikor egyik-másik erdélyi magyar közéleti ember hajlandó lett volna az immár „békejobbot” nyújtó „történelmi pártokkal” való egyezkedésre — miért kell határozottan a haladó demokrácia mellé állnia. A lap első évfordulóján, 1945. október 21-én közreadott írásában Kurkó köszönetét mond a román népi erőknek, elsősorban a munkásosztálynak és kommunista pártjának, hogy nyomban 1944 augusztusa után a létében megtámadott magyar tömegek pártjára állt. Nem volt kétséges, hogy az 1944-es sorsfordulat után a romániai magyarságnak melyik utat kell választania. A konzervatív „demokráciát” alaposan megismerhette negyedszázadon át, „ez a demokrácia — írta Kurkó Miért választottuk a haladó demokráciát? című cikkében — 25 éven keresztül 47
