Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Beke György: Egy elfelejtett erdélyi publicista: Kurkó Gyárfás pályája
szenvedély, mély felelősségérzet és a gyakorlat során fokozatosan elsajátított szakmai tapasztalat jellemezte publicisztikai munkásságát. Mikor egy átfogó sajtótörténeti tanulmány — A Népi Egység négy éve — előkészítése során összeállítottam a lap válogatott bibliográfiáját a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények számára, Kurkó Gyárfás két verskísérlete mellett — Földért harcoltak és Vers a Fellegvárból — tizenkilenc publicisztikai írását, főleg vezércikkét vehettem számba 1944-ből, 1945-ből és 1946-ból. Nem számítottam ide a különböző népgyűléseken, értekezleteken, kongresszusokon vagy éppen a bukaresti parlamentben elmondott beszédeit, továbbá gyakran adott interjúit, amelyeknek néha a szerkezete is, de érvelése mindenképpen publicisztikai vétetésű volt, miként publicisztikai írásainak java részét is lehetne szónoki alkotásként olvasni, annyira egyöntetű élő szóban elmondott és leírt gondolatainak logikája, stílusa. A Kurkó-írások az első időkben, 1944 őszén rövidek, szinte minden publicisztikai fordulatot kerülnek, nyomban a tárgyra térnek, és mindenkor a közösség álláspontját, életérzését fejtik ki. Csak a már tapasztalt publicista Kurkó vállalkozik finomabb árnyalásokra. Igaz, hogy az első hetek, hónapok lázas ütemében idő sem lett volna az elmélyült okfejtésekre. Kurkó publicisztikájában az élő történelem leheletét, a nép gondját, fájdalmát és reménységét, főként pedig minden esetben a dolgozó nép igazát lehet érezni. Mindjárt a Népi Egység második számában, 1944. október 25-én, Kurkó-vezércikk: Bűnös-e a nép? A kérdés felvetése is valószínűtlennek tetszik most, évtizedek távolából visszatekintve, de akkor égő időszerűségű volt: egyenesen életkérdés. Mikor Kurkó a nép ártatlansága — és a fasiszta vezetők bűnössége — mellett érvelt, a romániai haladó erők — elsősorban a Román Kommunista Párt — és a retrográd, reakciós vagy burkolt fasiszta csoportok közötti harc tűzterébe éppen az erdélyi magyarság került. A történelem groteszk fintoraként tegnapi fasiszta újságírók sugallták, vagy némelyek nyíltan meg is fogalmazták, hogy az erdélyi magyarság egyetemlegesen elmarasztalandó a fasizmus bűnében, s ekképpen is kell eljárni ellene. A nem sokkal később szökni próbáló Ion Mihalache nemzeti parasztpárti (Maniu-párt) alelnök még 1946-ban is az eljövendő kitelepítésekre célzott, mint amelyek „megszabadítanák” az országot a demokrácia általa nem kedvelt, haladó válfaját vállaló magyar tömegektől. A Mihalache pártjához tartozó Ionéi Pop, aki 1944 októberében észak-erdélyi kormánybiztosként nyilatkozott a sajtónak, kendőzetlenül fogalmazott: ha az erdélyi magyarság nem fogadja el a „történelmi pártok” — Maniu és Brátianu — uralmát, és ami ezzel egyet jelentett volna, nemzeti identitásának feladását, akkor „szélsőséges megoldásra kellene gondolnunk, az áttelepítésükre”. A kollektív bűnösség képtelen vádjával a Sdnteia és a demokratikus román lapok szinte naponta felvették a küzdelmet, nagygyűlések román szónokai, pártvezetők és munkások ítélték el a nem egy helyen pogromokat eredményező magyarellenes uszításokat. Ebben a hangulatban és helyzetben szólalt meg Kurkó Gyárfás: Bűnös-e a nép? Történelmi visszapillantásaiban ekkor is, mindig is élesen elítélte a fasisztákat, legyenek azok magyarok vagy románok. Neki magának sok szenvedést, a népnek pedig mérhetetlen tragédiákat okoztak. (Kurkót antifasizmusáért hol Caracal internálótáborába zárták, hol a brassói Fellegvárban tartották fogva.) Nincs elnézés, nincs kegyelem a magyar fasiszták számára — figyelmeztetett egy vezércikkének a címével is, 1945. március 4-én. De a dolgozó magyar népet, a tömegeket mindenkor élesen elválasztotta a bűnös, fasiszta vagy reakciós vezetőktől. A demokrácia ellenségei éppen ezt a választóvonalat akarták elmosni, és — különös módon — ezt halványította egynémely demokrata magyar publicista elfogult, szenvedélytől vezetett tolla is. Mert amíg Kurkó Gyárfás és Méliusz József konkrétan, név szerint támadták az erdélyi magyarság letűnt, de a „történelmi pártok” szekerére felkéredzkedni próbáló vezetőit, elsősorban Gyárfás Eleimért, addig például Bányai László általánosságokban mozgó és általánosító — a székelyföldi valóságot nem ismerő — írásai a magyar reakciós erőkről alkalmasakká váltak a népi demokráciát vállalni kész, de tájékozatlan, a múltban inkább passzív s legfennebb e passzivitásukban vétkes magyar tömegek elriasztására. Jellemző, hogy a mindenkiben ellenséget gyanító purifikátorok egyik alkalommal olyan brassói magyar orvost állítottak pellengérre, akit semmilyen bűn nem 46
