Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Czakó Gábor: Ráctánc: elbeszélés
Az úton és a didergő mezők fölött őszies köd borzongott, az amúgy trabantosan bár, de mégis fűtött kocsiban a három közül egyik hőmérő se mutatott tizenegy foknál többet. Annyit is csak a műszerfalra ragasztott román készülék. „Mindig kitalál valamit”, folytatta a dünnyögést Mihály — az alany mellőzésével homályban hagyva, hogy anyjára érti-e, avagy a hőmérőre. A hátsó ülésen a kátyúk ütemére ringatózott az ajándék. Gizi új tévékészüléket vásárolt, a régit (az alig sercegő, alig homályos képű Munkácsyról letakaritotta az ételmaradék nagyját) vitte a mamához, aki tíz perc múlva azt mondta rá: „nem hiszek benne, gyermekem.” „Dehát olyan mint a mozi, mama!”, védte ajándékát Gizi. „Nem olyan.” „A televízió magyarul távolbalátó készülék,” magyarázta Mihály — okosan csatlakozva húga jóságához. „At lehet vele látni a szomszédba?” „Oda nem. A központból sugározzák a műsort, ez a készülék fölfogja, és te láthatod a filmeket, az előadásokat, meg ami megy.” „Akkor nem is érdemes hinni benne.” „A moziban csak hiszel!”, talált jó érvet Gizi. „Abban sem hiszek.” „Mégis megnézel minden filmet.”„Mi mást csináljak?” Igen. Való, hogy özv. Vidra Jánosné minden szerdán és szombaton megnézte a faluba érkezett új filmet. Az igazi szórakozása azonban az Élet és Tudomány olvasgatásából állt. A pártszervezethez járó lapszámokat tanulmányozta, no persze már akkor, amikor a szemétbe kerültek. Az első betűtől az utolsóig kiolvasta az összes cikket. Ritka és nagy örömet szerzett neki a matematika rovat. Ha olykor megértette a megfejtéseket, mindig visszalapozott a megfelelő régi számhoz, és azt mondta a vörös kandúrjának: „nahát!” Vidra Mihály anyja Élet és Tudomány-os szenvedélye ismeretében ócska trükknek tartotta a tévé iránti hitetlenséget, de mi mást tehetett volna? Visszacipelte a vén Munká- csyt az őszi köd színű Trabantba. Útközben mértéktelenül köpött. * * * „Te bedőlsz minden kósza hírnek!” — intette le a húgát, amikor az három nap múlva fölhívta a hivatalában: „Miska, a mama tegnap fölkérte táncolni a párttitkárt!” Pedig a hír igaz volt. Május hatodikának délutánján özv. Vidra Jánosné a partvisra támaszkodva merengett a tanácsterem közepén: két keze a nyélen, álla a kezén, sok szoknyája lentebb, a megfelelő helyen ütemesen ringott. A titkár bejött, lerúgta cipőjéről a latyakos havat, köszönt, a takarítónő rámosolygott a partvisnyélre tűzött fejével, és még élénkebben ringatózott. A titkárnak a legkisebb dolga is nagyobb volt annál, mintsem az öregasszony viselkedésének különösségére fölfigyeljen: fontos dokumentumok alapján fontos levelet kellett írnia. Amikor elkészült a munkájával és kilépett az irodájából: „Vidra néni, elvinné ezt a levelet a postára?”, özv. Vidra Jánosné még mindig merengett és ringatózott — immár partvis nélkül, az szegény elfeledve hevert a padlón. „Hogyne, Jóskám, de előbb táncoljuk egyet, a mi nótánkat húzzák!” A titkár természetesen zavarba jött, noha nem Jóska-i minőségében, hiszen Jóska volt ő valóban bő ötven esztendeje — ha nem is Vidránénak. Kötelességtudattól fűtött indulatában nemcsak a beosztottjához fűződő kapcsolata humanizált kitöltéséről feledkezett meg, hanem arról is, hogy itt valami nem stimmel. Fölordított: „indulás a postára, nem hallja?” „Dehogynem, Jóskám, hallom én, gyere!” Azzal indult megölelni a titkárt. Fél óra múlva — bizony a postahivatal addigra bezárt — a községi orvos rendelőjében őszintén tiltakozott. „Nahát! Rendes asszony vagyok én! Nem táncoltam negyven esztendeje, miért akarnék éppen most? És éppen ővele!” Legyintése messze nem honorálta a titkár erőfeszítését, amellyel az elcipelte az orvoshoz. * * * Vidra Gizella nyolcvanhat kilót nyomott a történet fordulópontján. Amikor éppen nem evett, akkor a matematikatudását adta át a kisperjési 2. számú általános iskolára Ítélt gyermekeknek. Nehéz, de egyenes vonalú sors jutott neki: gépírótanfolyam, esti gimnázi14
