Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Szekér Endre: Fehér Ferenc ege alatt
Szekér Endre Fehér Ferenc ege alatt költők életműve az évek, évtizedek múlásával szerencsés módon gazdagodik a versek mellett prózával, műfordítással stb. Illyés Gyula költészete másképpen folytatódott például a Kháron ladikján című esszékötetével vagy a Nyitott ajtó műfordításaival. S talán még fontosabb volt a Hajszálgyökerek — a maga sokfelé ágazásával. Fehér Ferenc is mindenekelőtt költő, a jugoszláviai magyar líra kiemelkedő egyénisége. De életművének alakulása szempontjából feltétlenül figyelembe kell vennünk a Haza vezér lő csillagok című naplójegyzeteit is, melyek Sütő András hasonló, különösen lírai vagy máskor regényszerű, dokumentatív naplójegyzeteivel való rokonságra emlékeztettek. A közelmúltban megjelent Fehér Ferenc-kötet, az Egyazon ég alatt — különös, eredeti esszé-összegzése eddig megtett alkotói útjának, jellegzetes kifejezése egyéniségének. Önvallomásában maga a költő fejezi ki ezt legtökéletesebben: „Rövid párizsi ott-tartózkodásom után, hazajőve, özvegy édesanyámnak arról beszéltem topolyai kis otthonunkban, hogy milyen sok szépet láttam, s hogy a versailles-i királyi palota termeiben milyen szép szőnyegek vannak a földre terítve . .” A költő önkéntelenül, önmagát elárulva földről beszél — padló vagy parkett helyett. S valóban a költői, műfordítói és prózai életművére is jellemző dolgot árult el: mindig a „földet” érzi maga alatt, „a föld életérzésem legmélyén lapul...” Topolyára „vezérlik” őt haza a csillagai. S jó nyomon indul el innen, „kiskirályként”, a népmesék legkisebb fiaként hódító útjára, Petőfi—Arany—Illyés népi-epikus hagyományát folytatva költészetében, ahogy ezt Bori Imre fejtegeti, a Jobbágyok unokái című Fehér Ferenc-kötet kapcsán. Az „emlék-falu”, az „emlék-Bácska”, az „emlék-ifjúság” — mint Bori Imre elemzi ezeket a korai verseket — később is ott él az Egyazon ég alatt esszéiben. A megtartó emlékezet című ciklusa a korább említett kötet első, súlyponti egysége. Itt idézi fel a hajdani topolyai fényképek kapcsán a maga emlékeit, az orgonaillatú óvodaudvart, a fent kavargó gomolyfelhőket. De ennél is fontosabb a későbbi köteteimmé váló gyerekkori emlék: Övig a földbe ásva. 1958-as párizsi útjakor, a Rue de Chabrol lo alatti szálloda szobájában jutott eszébe a régi emlék, amikor ott kuporgott az apja által ásott kis gödörben, a szántóföld végén. S ahogy Borús Rózsa könyvét olvassa a topolyai népszokásokról, édesanyjának régi története villan fel előtte a pogány kort, nagyon távoli szokást őrző keresztelő mondókájábán: „Vittük a pogánykát, hoztuk a báránykát...” Máskor meg egy régi dokumentumot idéz, „Topolya Mezővárosa Históriáját”, melyben a napóleoni háborúban rész vettek alakjai jelentek meg. Aztán a topolyai dalkultúra régi emlékeiről ír, meg a múltat máig őrző földrajzi nevekről. Egyhelyütt különösen líraivá válik a stílusa, amikor a „nevek forrásvidékét” kutatva „Mosztongáról” vall, az őszi barangolásai idején, a vén faóriások megbillenő fejét figyelve: „a Mosztonga medrében szunnyadó időtlenség suhant egyet a doroszlói erdők aljában.” A múlt messzi tájait figyelő költő igen szívesen időzik el a népköltészetnél. Különösen vonzódik a nyelv összecsengése- ihez, szokatlan kapcsolataihoz, így a népdalban lévő „fekete felhő” másjellegű, pontosabb vagy pontatlanabb fordításain tűnődik el, s a szerbhorvát „cm” gyászos, szomorú jelentésén. S itt egy eredeti műfaji kísérletet kell észrevennünk. Fehér Ferenc szokatlan „változatokat”, új szakaszokba, pontokba szedett részeket illeszt összes valóságos egésszé. A jegyzetszerűség, a cédulázó adatgyűjtés módszere különös új „műfajt” hoz létre, melyben például — a Lendvai változatokban — népdalrészlet, lexikonszerű adatok, történelmi 90
