Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Pomogáts Béla: Iszappal küzdő virág: Kacsó Sándor emlékiratai
forrásértékű mindazok számára, akik tanulmányozni akarják a dél-erdélyi magyarság helyzetét, életkörülményeit a második világháború idején. Kacsó Sándor mint író és újságíró küzdötte végig a huszas évek elejétől a második világháború végéig terjedő két évtizedet, naponta kellett beszámolnia az erdélyi magyar nemzeti kisebbség gazdasági helyzetéről, közéleti törekvéseiről, iskoláinak, művelődési intézményeinek munkájáról. Számtalan közös és egyéni sérelmet, hiábavaló összetűzést és szomorú megalkuvást tapasztalt; különös türelem és hivatástudat kellett ahhoz, hogy ne fáradjon bele a szüntelen küzdelmekbe. Nem hivalkodik vele, de bírta okossággal és kitartással ezeket a harcokat: nemcsak a magyar nemzetiség, hanem az emberi egyetemesség szolgálatának is tekintette azt a munkát, amelyet végzett, úgy gondolta, hogy kisebbségi íróként az együtt élő erdélyi, sőt tágasabb keretek között: a dunavölgyi népek és kultúrák kölcsönös megértésén kell dolgoznia. Ezt a meggyőződését igen keserves tapasztalatok birtokában sem adta fel, csak talán megfontoltabban s némi kritikával képviselte. Nemcsak kritikával, önbírálattal is, arra célozva, hogy a romániai magyar progresszió talán túlságosan hiszékenynek bizonyult, midőn a második világháború után nem gondolta át kellő megfontoltsággal a kialakult helyzetet, és nem vetett kellően számot a többség vezetőinek politikai törekvéseivel. Ez az önbírálat kap hangot a harmadik kötet bevezető fejezetében, mikor is Kacsó Sándor a hatalmi önkény áldozatává vált kiváló dél-erdélyi magyar gazdaságpolitikus: Szász Pál és a börtönbe vetett, meghurcolt gyulafehérvári püspök: Márton Áron alakját, emlékét idézi fel, s önkritikusan állapítja meg, hogy az erdélyi magyar baloldal képviselői némán tűrték e két kiváló férfi balsorsát, s ezáltal is védtelenné váltak néhány esztendő múlva az őket elérő megtorlások előtt. A személyes számvetésnek ezen az erkölcsi magaslatán hangzik el az emlékiratok befejező részének szomorú figyelmeztetése: „Ne fulladj bele a szennyes áradatba, amíg mások fülébe nem rebeged riadt félelmeidet...” A háromkötetes memoár e személyes mozzanatok következtében válik igazán írói alkotássá, amelyben már nemcsak a történelmi tanúvallomásnak, a hiteles dokumentációnak van szerepe, hanem az emlékezés és az önvizsgálat, a korábrázolás és a jellemrajz narratív tényezőinek is. Kacsó Sándor portréfestő művészete is szépen kibontakozott az emlékirat lapjain, hiteles és eleven arcképeket rajzol az erdélyi magyar szellemi életnek olyan képviselőiről, mint Benedek Elek, Szentimrei Jenő, Nyírő József, Tamási Áron vagy Balázs Ferenc. Visszatekintését az öregkor bölcsessége, szelíden nosztalgikus lírája szövi át; tanúságot tett életének nagy igazságai mellett, noha nem kevés szomorúsággal kellett megállapítania, hogy eszményei részben illúziónak bizonyultak, s a történelem rendre megakadályozta azt, hogy gondolatai, felismerései, amelyek a dunavölgyi együttélés távla- tosabb történelmi érdekeinek érvényesülését szolgálták, valósággá váljanak. Ennek ellenére is, visszatekintését valami olyan hit hatja át, amelyet egyelőre sem a tapasztalat, sem a logika nem igazol: hit abban, hogy ha gyűlik is, fenyeget is az iszap, azért a virágnak van igaza. 89
