Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Pomogáts Béla: Iszappal küzdő virág: Kacsó Sándor emlékiratai

Közben megindult a brassói szerkesztő szépírói pályája is, 1925-ben jelent meg Utoljára még megkapaszkodunk című elbeszéléskötete, majd 1930-ban Vakvágányon című első regénye. Ezek a művei a székely szegénység életéről adtak képet, hiszen Kacsó a sikeres szerkesztői és újságírói munka közben is mindig talált alkalmat arra, hogy szülőföldjére látogasson, és számot vessen az ott élő emberek sorsával, törekvéseivel. Szűkebb pátriájában mind keservesebb gondokat, hovatovább lassú pusztulást tapasztalt; nem kis elszánás- sal látott hát neki, hogy valamiképpen orvosolja ezeket a gondokat, s ha lehetséges, megállítsa a hanyatlást. Irodalmi és publicisztikai munkássága mellett bontakozott ki fáradságot nem ismerő szervező tevékenysége, amely az elmaradottsággal küszködő erdélyi falvak felemelkedését akarta elősegíteni. Megalapította és irányította az AGISZ-t: az Általános Gazdasági és Ipari Szövetkezetét, amely gazdaságilag próbálta talpra állítani a falusi szegényeket. Termelési és értékesítési tanácsokat adott, mozgalmakat szervezett, például széles körű gyümölcsfatelepítési akciót kezdeményezett. Falumonográfia-sorozat kiadását tervezte, majd midőn a hatóságok ellenállása következtében erre nem kerülhetett sor, megindította a Hasznos Könyvtár című olcsó sorozatot, amely néhány esztendő leforgása alatt negyven kötet olvasnivalót adott a vidéki szegénység kezébe. Móricz Zsig- mondra emlékeztető kitartással és tudatossággal dolgozott azon, hogy ez a szegénység ellen tudjon állni a történelem közelgő viharainak. Az erdélyi magyarság felkészítését és erősítését szolgálta akkor is, midőn vezető szerepet vállalt az 1937-ben rendezett Vásárhelyi Találkozón. Tamási Áronnal, Józsa Bélával, Balogh Edgárral és Ligeti Ernővel együtt vett részt a találkozó előkészítésében, és nagy érdemei vannak abban, hogy a „cselekvő magyar ifjúság” összejövetele történelmi tanúságot tett a demokratikus összefogás, az antifasiszta népfront eszméi mellett. Egyike volt azoknak, akik mint felkért előadók adtak programot a nemzetiségi közélet demokratikus kibontakozásának, Az erdélyi magyarság és a román nép építő együttélésének útja és feltételei című előadásában a többségi és kisebbségi progresszió tevékeny együttműködésének feladatait jelölte meg. Nem Kacsó Sándoron s a Vásárhelyi Találkozó szervezőin, résztvevőin múlott, hogy a történelem hamarosan elsodorta a szép terveket.

Midőn a Második Bécsi Döntés 1940 őszén Erdély egy részét visszajuttatta Magyarországnak, Kacsó Sándor Brassóban maradt, holott a Brassói Lapok betiltása a vasgárdista kormány első rendelkezései közé tartozott. A történelmi napok szenvedélyes légkörében, midőn több mint negyvenezer menekülő indult északnak, ő nem akarta elhagyni az önként választott őrhelyet. Lélekvesztőn című, 1943-ban megjelent kisregényében számolt be ennek a korfordulónak a viharos eseményeiről. „A lélekvesztőn is lehet élni, ha kell” — zárta le a sorssal s önmagával szembenéző drámai beszámolót. Dél-Erdélyben vele együtt kevés magyar író maradt: Brassóban Szemlér Ferenc, Enyeden Vita Zsigmond, Temesvá- rott Méliusz József, Aradon Olosz Lajos. Megszűntek az irodalmi élet intézményes feltételei, Kacsó Sándor is fórum nélkül maradt, ekkor vette át a Nagyenyeden megjelenő Erdélyi Gazda szerkesztését: ebben a kéthetente megjelenő kicsiny szaklapban próbálta közös munkára szólítani, közösségi tudatra nevelni a dél-erdélyi magyar tömegeket. A történelem árnyékában dolgozott, hamarosan Nagyenyeden rendőri felügyelet alá került, majd a háború végén Tirgu-Jiu internálótáborába hurcolták a román fasiszta hatóságok, és innen csak jóval a felszabadulás után tért haza övéi közé. Testét megtörte az üldöztetés, munkakedve mégis a régi maradt: Kolozsvárott telepedett le, a szerveződő Magyar Népi Szövetség egyik vezetője, a Falvak Népe című parasztújság, majd a Romániai Magyar Szó című központi napilap szerkesztője lett. Ezután is mindennapi küzdelmekben telt az élete, dolgozott könyvkiadónál, írt elbeszéléseket, irodalmi tanulmányokat, bírálatokat és verseket, hogy végül ezzel a háromkötetes emlékirattal tegye fel a koronát írói életművére.

Kacsó emlékiratai egy mozgalmas, közéleti és irodalmi harcokban telő korszakról adnak képet, s dokumentumokkal is gazdagon alátámasztják a szerző megfigyeléseit, megállapításait. Újságcikkeket, leveleket és beadványokat közölnek, s ilyen irodalmi, illetve politikai dokumentumokban különösen a harmadik kötet bővelkedik, amely éppen ezért — a történelmi források általános hiánya vagy nehéz megközelíthetősége következtében —

88