Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Pomogáts Béla: Iszappal küzdő virág: Kacsó Sándor emlékiratai
című kötetei most a budapesti Magvetőnél is megjelentek, sőt kiegészültek a sorozat Nehéz szagú iszap fölött című harmadik kötetével. A háromkötetes emlékirat az 1984-ben meghalt neves erdélyi magyar író életének és irodalmi, illetve közéleti pályafutásának történetét tekinti át: anyaga és tárgya maga a biográfia, továbbá annak a mozgalmas korszaknak a rajza, amelyen ez a küzdelmes élet, írói pálya átvezet. A jelen század első felét mutatja be, az író születésétől, 1901-től a romániai magyar irodalom második megalapításáig, 1945 nyaráig idézi fel és összegezi Kacsó Sándor küzdelmes életének tapasztalatait, tanulságait. Az emlékirat szerzője a Nyárád menti Mikházán székely parasztcsaládban született, s annak az „első” erdélyi magyar nemzedéknek a képviselője volt, amely már román egyetemen, a Ferdinánd király nevére keresztelt kolozsvári universitáson végezte felsőbb tanulmányait. A nemzeti indulatoktól, mi több, a magyarellenes és antiszemita nacionalizmustól fűtött román diákmozgalmak fenyegető közegében erősítette meg a maga nemzetiségi önérzetét, és készült a jövő feladataira. A nemzetiségi irodalom „hőskorában” magányos erőfeszítések próbáltak hidat verni az erdélyi magyar író és olvasó között, Kacsó Sándor írói pályája azonban szerencsésebben indult, baráti közösség vette körül, nem kellett egyedül küszködnie. Korán kapcsolatot talált a vele egyívású fiatalokkal, 1923-ban Tamási Áronnal, Balázs Ferenccel, Kemény Jánossal, Jancsó Bélával, valamint még néhány más ifjú íróval közösen adta ki •tizenegy fiatal erdélyi magyar Írástudó antológiáját (Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól), majd a „székely írócsoporttal”: Benedek Elekkel, Szentimrei Jenővel, Nyírő Józseffel és Tamási Áronnal együtt járta Erdély tájait, hogy ha nyomtatásban nem lehetett, élőszóban vigye a biztatást, s szervezzen közönséget a születő nemzetiségi irodalomnak. A székely írók között ő volt a legfiatalabb, s talán ezért a legfáradhatatlanabb: mindig úton volt, gazdag tapasztalatot szerzett, erre a tapasztalatra alapozta első műveit. A lassanként kialakuló romániai magyar irodalmat tanárok és újságírók hozták létre, a redakció munkása volt Kacsó Sándor is. A kolozsvári Keleti Újságnál kezdte közírói munkásságát, majd amikor 1925-ben az addig független vállalkozás az arisztokrata vezetés alatt álló Magyar Párt hivatalos lapja lett, a népi radikalizmus képviselőivel: Paál Árpáddal, Szentimrei Jenővel és Zágoni Istvánnal együtt ő is átment az Újság című napilaphoz, hogy e szegényes körülmények között megjelenő hírlapocskát fejlessze az erdélyi magyar progresszió fórumává. Kacsó Sándor és társai sok áldozattal láttak munkához, erőfeszítéseiket mégsem koronázta siker: az Újság hamarosan a Keleti Újság sorsára jutott, majd elnémult: a fiatal kolozsvári újságírónak ismét állást kellett keresnie. 1927-ben lett a liberális szellemben tevékenykedő Brassói Lapok munkatársa, majd a harmincas években szerkesztője, s egészen a lap megszüntetéséig: 1940 őszéig szerkesztette az erdélyi magyarság haladó köreinek e színvonalas orgánumát. A Brassói Lapok szerencsésebb helyzetben működött, mint kolozsvári vagy nagyváradi laptársai, amelyek a hatóságok buzgó figyelme mellett végezték munkájukat. Erdély dél-keleti sarkában, az ősi szász művelődési központban jelent meg, kevésbé volt kitéve a cenzúra éberségének, ennélfogva következetesebb módon képviselhette mind a nemzetiségi egyenjogúság, mind a politikai radikalizmus ügyét. Tulajdonosai és szerkesztői a régi divatú liberalizmus nyitottabb szemléletét juttatták érvényre s tág teret adtak Kacsó Sándor demokratikus összefogást hirdető nézeteinek. A Brassói Lapok — nagyrészt Kacsó szerkesztői politikájának köszönhetően — az erdélyi dolgozó rétegek érdekeit képviselte, szót emelt a magyar-román megértés mellett, és különösen a harmincas években az antifasiszta szellemi ellenállás bátor támasza volt, amely nagy erővel mozgósította a közvéleményt a spanyol köztársaság és az európai népfrontmozgalmak mellett. A Brassói Lapokban bontakozott ki mind teljesebben Kacsó Sándor publicisztikai munkássága is: több kötetre való vezércikkében, vitaírásában, tudósításában és jegyzetében a baloldali közírás kiváló egyéniségének bizonyult. Emlékirataiban bőven közöl szemelvényeket publicisztikai írásaiból, éppen ezek a szemelvények hívják fel a figyelmet arra, hogy ideje volna egyszer összegyűjteni és közreadni ezeket az okosan érvelő és szenvedélyesen bátor újságcikkeket: a magyar antifasiszta közírás egyik gazdag fejezetét. 87
