Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Pomogáts Béla: Iszappal küzdő virág: Kacsó Sándor emlékiratai
Pomogáts Béla Iszappal küzdő virág Kacsó Sándor emlékiratai X -A. hetvenes évek erdélyi magyar irodalmának alighanem a hagyományos emlékiratműfaj váratlan felvirágzása volt az egyik legszebb meglepetése és eredménye. A klasszikus erdélyi memoárnak megvannak a maga „irodalomszociológiai” és „formatörténeti” tradíciói: általában akkor születtek ezek az emlékiratok, midőn szerzőjük már megvált attól a szereptől, amelyet a közéletben betöltött, formájuk ezért az utólagos számadás, a jövőnek készülő vallomás. Az emlékező általában életének és munkásságának végső összegzésére készült, számot vetett az elért eredményekkel és a kényszerűen bekövetkezett kudarcokkal, ahogy Tótfalusi Kis Miklós mondotta volt, cselekedeteinek „mentségét” vetette papírra. Az erdélyi önéletírás sohasem a „dicsőséget” célozta meg, a memoárok szerzőit nem kísértette meg a hiúság, az önelégültség, visszatekintve küzdelmes életükre, lezártak egy emberi sorsot és egy politikai vagy írói pályát, egyszersmind az utókornak, a családnak, a barátoknak, a hitfelekezetnek vagy éppen az egész erdélyi magyarságnak kívántak tanulsággal és tanáccsal szolgálni. Ezeket a hagyományokat alakította ki a régi erdélyi emlékiratirodalom: Kemény János fejedelem, Bethlen Miklós kancellár, Árva Bethlen Kata, Apor Péter, ezeket képviselték a két világháború közötti visszatekintések: Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Tabéry Géza művei, és ezeket követik a hetvenes években megszületett erdélyi magyar memoárok is. írók, művészek, politikusok avagy egyszerű munkások és parasztemberek világitják meg tevékenységüket, esetleg kényszerű választásaikat és mulasztásaikat. Jelen voltak a történelemben, az erdélyi magyarság megmaradásáért és kulturális fejlődéséért vívott nehéz küzdelmekben, és ennek a jelenlétnek, ezeknek a küzdelmeknek a körülményeiről, következményeiről rajzolnak lehetőleg hiteles képet. Arra törekednek, hogy a lezárult két emberöltőnyi korszak történelmi tanulságait fogalmazzák meg, nemcsak a család, a barátok és az eklézsia számára, mint a régiek, hanem az egész nemzetiségi közösségnek, akár az egész magyarságnak, s ha odafigyelnek, Kelet-Közép-Európa egymással nehezen megférő népeinek. Azokat a tanulságokat kívánják összefoglalni, amelyek a nemzetiségi életet és fennmaradást, a magyar—román együttélést, a dunavölgyi népek haladásának ügyét érintik. Ezeknek a tanulságoknak a felderítése, elemzése és összegzése szabja meg az újabb romániai magyar memoár-irodalom feladatait. Nézzük akár az egykori „helikonisták” — Szentimrei Jenő, Bartalis János, Kemény János és Szemlér Ferenc —, akár a régi Korunk körül gyülekező szocialista írók — Nagy István, Balogh Edgár, Méliusz József, Bányai László —, akár az erdélyi magyar művészet neves képviselőinek — Nagy Imre, Szolnay Sándor, Mohy Sándor — vagy éppen az egyszerű munkások és földmívesek — Kovács István, Tamási Gáspár — emlékiratait, mindegyikben kifejezésre jut a nemzetiségi tanúságtételnek ez az igénye, mondhatnám így is: etikája. Közülük az egyik legérdekesebb és legtanulságosabb Kacsó Sándor önéletírása, amelynek a bukaresti Kriterion kiadónál közreadott Virág alatt, iszap fölött (1971) és Fogy a virág, gyűl az iszap (1974) 86
