Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Kamarás István: Hol tartanak a hetedikek?
a legtöbb közösséget érdekközösségnek tartja. Sz. László szerint „az ember reformjára még nem értek meg a feltételek, még csak az ipar forradalmánál tartunk. Az emberek egyre távolodnak egymástól, és a marxizmusnak eddig nincsen erre ellenszere”. A „Hová, kikhez, kihez tartozol?” kérdésre adott válaszok megfelelnek az előbbi képnek: ők, a Hetedikek sem képeznek, mert valószínűleg nem is képezhetnek egy olyan rendhagyó kisebbséget, amelyet az őket körülvevő, elidegenedő valósággal szembeforduló, gazdagabb emberi szövedék jellemez. Átlagosan kétféle kapcsolatot jelöltek meg, amelyből (N. Laci és G. Katalin kivételével, ők élettársukat említették) az egyik a család volt. (Az esetek nagyobb részében a szűkebb család: házastárs és a gyerekek.) Még ront is valamit ezen az átlagon L. László, aki úgy érzi, senkihez sem tartozik. A családon (és élettárson) kívül hárman, B. Tivadar, T. Sándor és Laci bácsi említik Magyarországot, N. Laci és Laci bácsi munkatársait, V. Lukács és F. György általában a munkásokat. H. Lajos és B. András általában a hasonló gondolkodású embereket, N. Laci a zenekart (ahol dobol), H. Lajos a magyar kommunistákat, F. Erika a gyerekét (más senkit), G. Katalin pedig azt a nyomorék idős nénit, akinél albérletben lakott, valamint az igényes, érző és gondolkodó embereket. F. Erika ezzel indokolja, hogy csupán kislányát említette: „Férjem önző, nagy betegnek kell lennem, hogy megijedjen. Barátnőmnek elmondom a bajaim, de nem érzem, hogy egymáshoz tartozunk.” Mások is szükségesnek tartják megjegyezni, hogy hová, kikhez nem tartoznak, a látszat ellenére sem. Laci bácsi kijelenti, hogy párttag létére sem érzi, hogy a kommunistákhoz tartozna, mert „sok közöttük a negatív elem”. Hasonlóképpen érvel V. Lukács is: „Mert közülük sokan csak formálisan azok”, B. Árpád pedig: emlékezhetünk, úgy nyilatkozott, hogy sem munkásnak, sem értelmiséginek nem érzi magát. Ez a kapcsolatrendszer elsősorban hiányaival jellemezhető: tizenketten párttagok, mégis hiányoznak a válaszokban a párttagok és a kommunisták (az egyetlen H. Lajos a kivétel), három esettől eltekintve hiányzik a haza, teljesen hiányzik az emberiség, feltűnően hiányzanak az intim kisközösségek, a barátok és a baráti körök, egy-két kivételtől eltekintve hiányzik a munkahelyi közösség, de hiányzik az úgynevezett civil társadalom is: az egyesületek, az érdekvédelmi szervek, a hobbi-csoportok, a földik, a szomszédok, és hiányzik a nagyobb család is. Ami a legutóbb említettet illeti, van egy markáns kivétel, B. Tivadar, aki évente egy alkalommal sátortáborozásra (valamelyik rokonuk kertjében vagy a természetben) hívja össze felesége és saját maga családját, rokonait. Saját gyakorlatukat és társadalmunk emberi dimenziójáról alkotott véleményeket összevetve és összecsengést tapasztalva felvetődik a kérdés: bűnösök-e vagy csak áldozatok, okozatok vagy okok is? Ugyan fel-felbukkan válaszaikban az önkritika és a tehetetlenség érzékeltetése is, mégsem menthetők fel teljesen, mégsem tekinthetők kizárólag a körülmények áldozatának. Arról a munkásról és munkásból lett irodistáról, félig-meddig vezetőről, akik nem érzik, hogy munkatársaikhoz tartoznak, több-kevesebb joggal elmondható, amit Bálint B. András ír róluk: „Munkaidejüket letelvén tehát, elhagyják az alkotmányosan rájuk bízatott társadalmi küzdőteret, a gyárat, amelynek irányítása és felügyelete ily módon a kinevezett apparátusra marad. A munkás a maga belső konfliktusát az üzemen, a dolgozó közösségen — tulajdonképpen önmagán — kívül kénytelen feloldani.”* Ebben azonban úgyszólván csak önmagára marad, hiszen sem a civil társadalom, sem a baráti közösség nemigen segíthet, mert számukra mint odatartozás nem vagy alig-alig létezik. Mire való a művészet? „Azért érzik érdektelennek a magas kultúrát, mert úgy érzik, köznapi boldogulásukhoz annak nincs köze. S a helyzet mindaddig így marad, amíg a munka, amit végeznek, végezni kényszerülnek, csillagtávolban lesz attól, hogy önkifejezésként, lényegi képességeik kibontakoztatásaként élhessék meg”, írja Elek István**. Társaságunk egy ennek nem teljesen * „Mű? Munkás?. Bp., 1985. Magvető. 114. 1. ** Uo. 171. 1. 73
