Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Kamarás István: Hol tartanak a hetedikek?
an ítélik meg. A még leginkább optimisták közül B. András jónak tartja, hogy „a mai fiatalok felszabadultabbak, megnőtt körükben a szex, ma már a lány is járhat a fiúhoz. Szerintem hagyni kell őket. Én is örültem volna neki annak idején, ha így kezeltek volna minket”. Úgy érzi, bárkit képes lenne szeretni. Nem szeret kiszúrni senkivel sem, még egy félkegyelműt is bevett a brigádba. Az a baj viszont, hogy a többség másképpen gondolkodik: nem törődik a többiekkel. A házuk előtti parkot is egyedül készítette, senkinek eszébe nem jutott segíteni. Önmagával sem elégedett ebben a tekintetben: hétközben annyira elfárad, hogy nem tud hét végén igazán együtt lenni a családdal, még kirándulás közben is a „benti dolgok” járnak a fejében. N. István úgy gondolja, hogy a munkahelyen alakulhatnának ki a legjobb emberi kapcsolatok, de ez mégis nagyon ritka, „mert csupa elidegenedett ember jön össze. Azért még mindig van valami, mert bármennyire is hajtunk, anélkül, hogy akár egymáshoz is szólnánk, mégis van közöttünk valami kapcsolat”. A másik lehetőség, ami végül számukra maradt: a szerelem. „Mi nem fogunk boldog szeretőt hazudni”, jelenti ki felesége jelenlétében. Aztán hozzáteszi: „Itt, Maglódon különben sincsen különösebb alkalom sem a félrelépésre, sem a nyitott házasságra. Ha előfordulna köztünk hűtlenség, legfeljebb válság lenne, nem lenne tragédia.” B. Tivadar hosszasan gondolkodik, majd ezt válaszolja: „Az ember csak korlátok között tudja magát átadni a másiknak, érzelmeit is, gondolatait is. Sajnos, a marxizmus nem foglalkozott eleget a személyiséggel, ezért is van a művészetnek akkora szerepe.” A többiek mind egyértelműen rossznak és tovább rosszabbodónak tartják a helyzetet. T. Sándor szerint „az emberek elvadultak: megszűntek a színjátszó csoportok, a gyári zenekarok, a családok összejövetelei, amióta az anyagi biztonság lett a fő érték. Az emberek nem tudnak mit kezdeni magukkal. Mi fiatal korunkban másképpen gondolkodtunk. A feleségemmel házasságunkig nemi kapcsolatunk sem volt. Ezt a fiamnak is elmondtam.” V. Tibor szerint az a fő baj, hogy egyre kevesebb egymásra az időnk, és emiatt ő is csak szégyenkezhet. Laci bácsi elkeserítőnek tartja, hogy az embereknek se idejük, se türelmük, hogy sorra mennek tönkre a barátságok. Csüggedten kijelenti, hogy képtelen lenne negyven embert összeszedni bárhonnan az üzemből egy buszkirándulásra. H. Lajos ebben az emberi kapcsolatokat illetően korántsem olyan optimista, mint általában: „Nő az anyagias életvitel, sokan mindent feláldoznak a gyarapodásért. Kihalt az emberekből a fegyelmezettség, sem magukkal, sem másokkal nem törődnek. Miskolcin ennek ellenére kiakadok, mert ő már azt akarja elhitetni, hogy ami nagyon gyakori, az már ezért normális is. Szerintem igenis esélye van a szerelemnek, tízéves házasságom után ezt még inkább így látom. A bizalom és a kötelesség az alappillére egy ilyen kapcsolatnak, de talán még a féltékenység is pozitív szerepet játszhat, nem is beszélve a gyerekek iránt érzett felelősségről. Apa és anya egyformán kell egy családba, ezt sokan elfelejtik.” G. Katalin még a szoros kapcsolatokban is észleli a lazulást. Sokat töpreng azon, hogyan nevelje majd gyerekét, mert szeretne ellenpéldát felmutatni. F. Erika „borzasztónak” ítéli a helyzetet, amikor mindenki csak önmagával van elfoglalva. B. Árpád szerint Magyarországon „le vannak járatva az emberi kapcsolatok. Két magyar alig-alig tud összejönni. Csak a habzsolás és a harácsolás mindenütt. Baj van a kommunista erkölccsel, mert nem játszik benne komoly szerepet az igazság. Erre szomjaznak az emberek akkor is, ha nem is keresik mindenáron. A vallás viszont azt mondja, hogy az ember legyen Krisztusban és önmagában, mert Krisztus benne van. Én nem vagyok vallásos, de ez vonzó és tiszta. Én megpróbálok majd másképpen élni. Ezt mint szerelmes ember határoztam el. Tudom, hogy a megvalósítás nagyon nehéz lesz az árral szemben.” N. Laci szörnyűnek tartja, hogy az emberek elmennek majd mellette az utcán, ha egyszer rosszul lesz. Azt is fájlalja, saját példáján is érzi, hogy ha valahol kialakul egy új, szoros kapcsolat, meglazulnak a régiek. Lelkendezve mesél arról, milyen csodás volt, amikor falujukban még csak egyetlen tévékészülék volt, ott ücsörgött mindenki, ma meg bezárkóznak az emberek, és erre nincsen mentség, még a családjukat szeretőknek sem. V. Lukács szerint anyagiasak az emberek, nincs idejük semmire. Nekik sem. Az a szerencse, mondja, hogy még szerelmesek egymásba feleségével, de fél, hogy „a kapkodás hamar kiöli, és még jó, ha átalakul szeretetté”. F. György 72
