Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Kamarás István: Hol tartanak a hetedikek?
A fergetegesen doboló, de szavaival hallgatag N. Laci csak annyit mond, hogy „normá- latlan ez a világ, főleg a fiatalok körében. Anyagias mind. Lenin elvei nem valósultak meg.” * * * Frappáns bizonyítéka ez a néhány diagnózis és jövőkép annak, hogy szocializmus-képünk mennyiféle elemet, mennyi szervetlen rárakodmányt, megemésztetlen illúziót hordoz. A tizenöt „helyzetjelentés” alapján is megerősíthető az, amit Kolosi Tamás a munkástudatról megállapított*, tudniillik, hogy nincsen „a” munkástudat, hiszen még a hasonló induló helyzetű, a nem túlságosan eltérő pályájú munkások társadalomlátása is ennyire eltérő. Vannak persze közös elemek: a világperspektíva hiánya, a csalódás, a gazdaságipolitikai kérdések előtérbe helyezése, az elkeseredett kritika. Az „és mégis”-típusú hűség is inkább dacos, mint érvekkel megalapozott, és az is gyanítható, hogy a helyzet még alaposabb átgondolását, a még fájdalmasabb következtetések levonását is pótolja. Ha nem is oly élességgel és általánossággal, mint Halmos Ferenc megfogalmazta**, rájuk is érvényes többé-kevésbé, hogy „Hábetler Janit egy tál túrós csuszáért eladták, elmulasztották az esélyt, lemondtak a lehetőségről, hogy önmaguk és a világ urai és megváltói legyenek. Ez a partikularitás a munkamegosztás következtében a munkásságra társadalmilag ráosztott szerep”. Valamelyest rájuk is áll az, amit Szilágyi Ákos első generációs költőkről megállapít, hogy „az alulról jövésnek is megvannak a maga hátrányai; aki alulról jött, nagyon gyakran indulatain, érzelmei hitelességén méri le versei értékét, és mint hamisat, elnyomót, feleslegeset veti mindazt, ami a kultúra világához tartozik. Kitaszítottságát, hátrányos helyzetét, sajátos erkölcsi fölényét, tudatlanságát szociális értékké transzformálja”.*** Az illúziók elvesztése, illetve kidobása a legtöbbjük esetében értékvesztéssel is járt, még akkor is, ha ezek az értékek nem saját értékükkel voltak az övéik, hanem értékük alatt, illúziók, rózsaszín ködképek, lózungok formájában. Ez az értékvesztés azonban talán egyikük esetében sem ért el olyan mértéket, mint sok értelmiséginél vagy a „helyben maradó” munkatársaiknál. Maradtak még régi, bevált fogódzók: a lenini normák, a demokrácia, Kádár János, a párt, a boldogulás reménye, a szakszervezet, ám ezek is olyan eklektikus egyvelegben, amelyben mindegyikük eredeti értéküktől eltérő helyi értéket vett fel. Új fogódzók is megjelennek ezekben a jelen- és jövőképekben: a vállalkozás, a demokratizálódás, az ember, a nyilvánosság. Az összképek a legtöbb esetben mégis zavarosak, ellentmondásosak: a reményt keltő alapeszme vagy az ezt képviselő vezető mintha nem egyszerűen valahol fent, hanem mintha ezen a rendszeren kívül — ahol valahogyan elromlanák ezek az eszmék — lennének, egy másik dimenzióban. Érdekes, hogy nem jellemző ebben a körben a Magyarországon ma legelterjedtebb antikapitalista típusú szocializmus-kép, ugyanakkor fel-felbukkannak az antipaternalista, a reformpárti és az ideológiamentes szocializmusképek töredékes ötvözetei.**** A kapcsolatok esélye A „Milyen esélye van ma Magyarországon az emberi kapcsolatoknak?” kérdésre még borúlátóbbak a válaszok, mint a „Merre megyünk?” kérdésre adottak. Az emberi kapcsolatokat illetően még azok is borúlátóak, akik a társadalmunk jövőjét alapjában véve derűlátó* „Mű? Munkás”. Bp. 1985. Magvető. 38. 1. ** Uo. 55. 1. *** Uo. 103. 1. **** Nagy Lajos Géza kategóriái A szocializmuskép értékvonatkozásai című, az Érték, értékkonfliktus, társadalmi változás című munkaértekezleten tartott előadásában (1985). 71
