Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Thiery Árpád: Kiállítás: elbeszélés

— Ne fájjon az neked! — vágott vissza Halász.

A vázát nem eszed meg?

Mire a tanár visszajött, elfogyott az alma.

Az osztály munkába merült. Ez volt a látszat, hiszen titokban mindenki azt figyelte — várta —, hogy a tanár mikor veszi észre: hiányzik az alma.

Ez is bekövetkezett.

Juhász Tihamér előbb értetlenül meredt az alma üres helyére, mintha csak nagyon lassan fogta volna föl, hogy mi történt.

— Ki volt az? — nézett az osztályra.

Néma csönd a válasz.

— Álljon föl!

Újabb csönd.

A rajztanár elveszítette a türelmét. Paprikavörös volt az indulattól.

— Azonnal álljon föl! Nem hallottátok? . .. Hova lett innen az alma?... Azonnal álljon föl, aki eltette!

Lapított az osztály.

András lopva Halász felé pillantott, aki ártatlan képpel ült a helyén.

A tanár megérezte a kelepcét.

— Szeretném honorálni ezt a páratlan szellemességet — mondta.

Csönd.

— Úgy látszik azonban, hogy az illető nemcsak infantilis, hanem gyáva is.

Valaki megmoccant. Kicsoda? Nem lehetett tudni.

— Rendben van — bólintott Juhász Tihamér fagyosan. — Tudok én másképp is beszélni... Hetes!

A copfos lány, akit András az év elején szívesen nézegetett, majd Kántor Gida betegsége alatt kétszer is megosztotta vele a tízóraiját, ijedten pattant föl.

— Igen!

— Ki volt az? — dörrent Juhász Tihamér a lányra.

A copfos megszeppenve hallgatott.

— Miért nem válaszolsz?

— Nem láttam, tanár úr, kérem.

— Szóval, nem láttad?

— Nem — rázta sápadtan a fejét a copfos.

Andrásnak összeszorult a torka. Fájt, ami történt. Szégyellte magát. Átérezte: mit jelent az, hogy senki nem mer szembeszállni Halásszal.

A tanár kétszer is végigsétált a padsorok között. Szemügyre vett egy-egy arcot.

— Tehát senki se látta?

Néma csönd.

— Egy becsületes ember sincs köztetek?

Andrásnak hátborzongató volt a csönd.

— Mindnyájan bűnhődni akartok egy jellemtelen senki miatt? — nézett végig Juhász Tihamér komoran az osztályon.

Tudta: most már biztos, hogy vereséget szenvedett. Tovább nem feszitette a húrt. Felrémlett, hogy megint az egész osztálynak intőt adjon, de a múltkori tömeges büntetés miatt kellemetlensége támadt az igazgatóval.

Az arca megroskadt, ahogy ott állt az asztalnál, a fekete tábla előterében.

Igyekezett visszavonulni.

— Hamis betyárromantika ... Nevetségesek vagytok — mondta szomorúan.

A kecses vázát meg a fémtálcát viszarakta az öblös táskába. András abban a pillanatban nemcsak sajnálta, de meg is szerette a rajztanárt. Egy mozdulattal, egy szemvillanással kikérhette volna Kántor Gida véleményét, hogy megossza vele a kockázatot és a következményeket, de ő, mint aki elejétől fogva erre az utolsó pillanatra várt, határozottan, magabiztosan felállt, és Halász felé fordult. A hangja nem remegett.

41