Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Thiery Árpád: Kiállítás: elbeszélés
Bevágódott a helyére. — Ezt még megkeserüli — jegyezte meg félhangosan. Nemcsak a közelben ülők, de a tanár is hallotta. Döbbent csend támadt. Az osztály egycsapásra finom, roppant érzékeny műszerré változott. Felkészült arra is, hogy most bármi lehetséges. Mindenki a tanárra szegezte a tekintetét. Tőle várták, hogy szűnjön meg ez a nyomasztó, fenyegető feszültség, Juhász Tihamér azonban kivárt. — Halász, hozd ki az ellenőrződet! — döntött végül. Beírta az intőt. Meghallgatta a hetesek jelentését, majd tanulmányozni kezdte Halász förmedvényes krétarajzát a táblán, végül megragadta a benedvesített szivacsot, és néhány határozott mozdulattal letörölte. — Hát, ez hitvány munka — állapította meg. A kabátját végre felakasztotta a fogasra, leült az asztalhoz, és az osztálykönyvet kezdte lapozgatni. Legszívesebben fölment volna a tanáriba, és elszív egy szivart, ennyi idő elég szokott lenni, hogy megnyugodjék, de nem akart jelentést tenni az igazgatónak. Miért és hogyan magyarázta volna meg, hogy nem szeretik a diákok? Ezt beismerni súlyos vereség. Ámbár lehet, hogy az igazgató tisztában van mindennel. Tudhatja a kollégáktól, a szülői munkaközösségtől, egy-két, a tanárokhoz bejáratos diáktól is, csak tapintatból nem szól, mert akkor fölmerül a kérdés: mi az oka? Bár ennek a kérdésnek csupán eszmei jelentősége volt, mivel nem a diákokat szokták áthelyezni egy másik iskolába, hanem a tanárokat. így lett volna ez Juhász Tihamérral is, márpedig ő nagyon ragaszkodott ehhez a gimnáziumhoz. Nem csupán azért, mert a szomszédban lakott, és a lábainak kényelmes, hogy az iskolában lift is van, hanem egy szorongató emlék is ide kötötte: a háború utáni években ebben az iskolában tanított a legjobb barátjával, akit ötvenegyben kémkedés vádjával letartóztattak, majd egy év múlva ártatlanul kivégeztek. Emlékét az emeleti folyosón márványtábla őrizte. Ez Juhász Tihamár érdeme volt, aki évtizeden át megszállottan kérvényezett és kilincselt. Négy éve helyezhették el a táblát. Felpillantott. Az osztály csöndben várt. Juhász Tihamér azt gondolta: — A dolgok összefüggése az, ami gúzsba köti az embert, és ezért meglehet, egész életében nem tud igazán kibontakozni.. . Voltak estéi, melyeket magába roskadva töltött el. Úgy érezte: mindenki elfordult tőle, és mindent ellene fordítottak. Pedig igyekezett. Nem hagyta figyelmen kívül a mások véleményét. A diákokét sem, de velük sehogyse boldogult. Ä gúzsbakötés ... Nem kérdezhette meg tőlük, hogy mit nem szeretnek rajta. A stílusát? A szigorúságát? Hogy vízfestékkel dolgoztat? Hogy mániája a művészettörténet? Hogy nem hajlandó senkinek az utasítására — felháborodott egy-két apuka — megtagadni azokat a festészeti és szobrászati értékeket, amelyek véletlenül egy szocialista realistának nevezett korszakban születtek. Még mindig nem kezdte meg az órát. A gyerekeket figyelte. — Meg kellene próbálni velük valami más módszerrel — morfondírozott magában. — Összejöhetnék velük az iskola falain kívül is ... — Vasárnap délután múzeumba megyünk — jelentette be az óra végén. — Az első félévre úgyis terveztem egy tanulmányi kirándulást. Délután négykor találkozunk a Szépművészeti Múzeum előtt. Mindenki tudja, hol van? Meghökkent csönd fogadta a bejelentést. Ellenvetés nem volt. — Mindenki tudja, hogy hol van a Szépművészeti Múzeum? — kérdezte még egyszer. Néhány igen következett, de nem nagy meggyőződéssel. Már szünetre csöngettek. A rajztanár a vállára terítette a kabátját. Szembefordult az osztállyal. Mintha épp abban a pillanatban jutott volna az eszébe, hogy megkérdezze: — Ki tudja megmondani, hogy milyen stílusban épült a Szépművészeti Múzeumunk? Nem volt válasz. — Ezt pedig illene tudni... 37
