Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Szilágyi Miklós: Új elemek a parasztság kultúrájában
A fénykép Néprajzi adatgyűjtés közben, bárhol járunk is az országban, szinte minden parasztházban felfedezhetünk néhány barna tónusú, régi fényképet. Gondosan bekeretezve és elrendezve sorakoznak a szobák falain a családtagok és a rokonság portréi, csoportképei: a nagyszülőket, dédszülőket ábrázoló „régi” felvételekkel vegyesen a legújabb színes nagyítások. Húsz-harminc évvel ezelőtt még hangsúlyosabb volt a fényképek megbecsülése: a szoba sarkában elhelyezett asztal és sarokpad, vagy a sublót fölött, szentképek és kegytárgyak között volt a helyük. A kutatás már jó régen felfedezte ezeknek az évtizedeken át őrizgetett, becsben tartott „emlékképeknek” a forrásértékét. Minden múzeum gyűjteményében találni több- kevesebb, néprajzi adatgyűjtés, tárgygyűjtés közben megszerzett fotográfiát, s a néprajzi tanulmányok illusztrációiként is gyakorta felhasználunk ilyen, eredetileg nem néprajzi dokumentumként készített képeket, főképp a népviselet változásainak szemléltetésére. Arról azonban feltűnően kevés az általánosítható ismeretünk, hogy mikor és milyen módon fogadta el, s hogyan hasonította a maga igényeihez a parasztság a képrögzítést, ezt a jellegzetesen legújabbkori technikai vívmányt, városi szolgáltatást. Ha most a fényképkészíttetés szokásainak vázlatos összefoglalására vállalkozom, alig hivatkozhatom tanulmányokban megfogalmazott kutatási eredményekre. Inkább megfigyeléseimre és a múzeumi gyűjteményekbe került fotográfiák nézegetésekor leszűrődött tapasztalataimra kell építenem. A megőrződött fényképek mennyiségén is lemérhető, hogy a kisvárosok, mezővárosok lakói, különösen a módosabb parasztok és az iparosok, gyakrabban álltak a fényképezőgép elé, mint a falusiak. A gyakoriság mégsem jelent többet, mint hogy aki tehette, igyekezett élni a lehetőséggel, s a városlakók kedvezőbb helyzetben voltak. Ezzel függ össze az is, hogy az apró falvakban megőrzött felvételek többsége egyúttal a városban eltöltött esztendők — a katonáskodás, a munkavégzés — emlékét is őrzi. Az 1880-as években már 200—300 fényképész műterem dolgozott az országban: nemcsak a fővárosban, de a vidék nagyvárosaiban is. A gyors ütemű fejlődés ekkortájt kezdődött, párhuzamosan a negatív-pozitív eljárás tökéletesedésével és egyszerűsödésével. Századunk első évtizedére nemcsak a mezővárosokban, de majd minden nagyobb községben megtelepedett egy vagy néhány fényképész mester. A környékbeli falvak lakói is őket kereshették fel, ha nem elégedtek meg a vándorfotográfusok, a vásári gyorsfényképészek ponyvás sátrai, szegényes kelléktára jelentette környezettel s a kapkodóan gyors, nem éppen minőségi munkával. Sokan igényelték ezt a szolgáltatási formát is, de csak „jobb híján” elégedtek meg vele. A fényképezéshez ugyanis a polgári miliőt sugárzó műterem szokatlan ünnepélyessége, a háttér-kulisszák mesterkélten „úrias” illúziója is, a mester már-már szertartásos munkavégzése is elengedhetetlenül hozzátartozott. A hétköznapitól lényegesen különböző, semmilyen más élethelyzethez nem hasonlító „alkalom” megtisztelése miatt van, hogy a fénykép-készíttetés gyakoriságának különbsége ellenére mind a mezővárosok, mind az apró falvak lakói ünnepnek tekintették a fényképész műterem felkeresését, s a különleges alkalomhoz illően felkészültek rá. Nemcsak arra gondolok, ha az esemény ünnep voltát hangsúlyozom, hogy a lakodalom ceremóniális rendjébe kötelezően beillesztették a fényképeszkedést: az ifjú pár a templomból a fényképészhez ment, hogy élete legdíszesebb ruhájában megörökíttesse magát. (De csak az ifjú pár, esetleg a már együvé tartozó, nem alkalmi partner koszorúslányok-legények; a teljes násznépet nem illett közös fénykép készítésére invitálni!) Önmagában az sem bizonyítja a kivételes alkalom „ünnepi” voltát, hogy egy-egy műkedvelő előadás szereplői, szüreti felvonulás résztvevői — mindenki szerepe szerinti maskarában, tehát az élethelyzet különösségét az „utókor” előtt is vállalva —; máskor valamilyen testület, egyesület fontos 42
