Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Szilágyi Miklós: Új elemek a parasztság kultúrájában
gyűlésre egybegyűlt tagjai gyakran csoportkép készíttetésével is igyekeztek emlékezetessé tenni az újmódi, a parasztszokásoktól eltérő ünneplést. A fényképeszkedés megtisztelése inkább a nem kifejezetten ünnepi alkalmakkor készült fényképekről sugárzik! Bármikor, bárhogyan készült légyen a felvétel, a ruházat a lehető legünnepibb, a testtartás kínosan ünnepélyes, az arckifejezés keresetten komoly, a csoportképeken pedig a „szereplők” (szavakban talán soha meg nem fogalmazott) hierarchia szerint rendeződnek a családfő vagy a testületi elnök körül. Természetesen nem csupán a szokatlant így megélő paraszti magatartás tükröződik a megilletődöttségben és ünnepélyességben, a viselkedés szabályait ugyanis a fényképész mester diktálta: vezényszóként hangzott el a „ne mozogjunk, kérem!” A „beállítottság” — mint képszerkesztési mód — nyilván a fotográfusnak a kezdetleges fotótechnikai adottságok miatt megfogalmazott kívánságából eredeztethető. Feltűnő azonban, hogy az ünnepélyesség — a kötelezően legdíszesebb ruha is, a szereplők hierarchikus elrendezettsége is — jóval túlélte a kialakulását motiváló technikai adottságokat. Kötelező normává merevedett, s amikor már meg lett volna a lehetőség pillanatfelvételek készítésére, akkor is a kínosan szertartásos tartást érezték a parasztok az alkalomhoz illőnek. Egyértelműen igazolja ezt, hogy a szobafalakra került képek között szinte nincs is olyan, melynek készittetője vállalta volna a mindennapok szegényességét. Ha mégis készült munkavégzés közben egy-egy felvétel, ezek sem riport- vagy zsánerképek. A századforduló táján a „technikai csodát”, a tüzes géppel való cséplést például viszonylag gyakran megörökítették, a hangsúly azonban az ilyen képeken sem a munkán van: a körülményekhez képest „ünnepivé” igazított testtartásban néznek szembe a munkacsapat tagjai — középen a csépeltető gazdával, akinek ruházata sem a szokásos hétköznapi munkaruha —, a masina háttér-elem csupán. És ráadásul a munkavégzés ilyen megállított pillanatai korántsem tartoznak a különösen megbecsült fényképfelvételek közé — ritkán kerültek bekeretezetten a szoba falára. Jogos tehát a következtetés: a fényképek a parasztok felfogása szerint nem a mindennapi élet dokumentumaiként váltak szükségletté. Inkább vágyaikkal, álmaikkal üzentek általuk a jövőnek. A helyi újságok A 19. század utolsó évtizedében — századunk első éveiben nemcsak a nagyvárosoknak, de majd minden kisvárosnak, központi szerepű nagyközségnek volt már legalább egy hetilapja. Ezek a helyi újságok, ha nem is minősíthetők az újságírás kiemelkedő teljesítményeinek, gyakorta felhasznált, kellően megbecsült forrásai a helytörténetírásnak. Arról azonban alig esik szó, hogy a néprajzi kutatás szintén sokoldalúan hasznosíthatná a kisvárosi-mezővárosi társadalomnak ezt a tükrét. Olykor a néprajzi dolgozatok szerzői is hivatkoznak ugyan újságközleményekre, rendszerint azonban csak a korai néprajzi, leginkább népművészeti érdeklődés vonzásában keletkezett híradásokra, és a látványos népünnepélyekről szóló tudósításokra. Jellemző módon még azt a kérdést sem fogalmazta meg a néprajz, hogy a parasztság vajon elfogadta- e, s ha igen, hogyan építette be mindennapi szükségletei közé a korábbi informálódási lehetőségektől alapvetően különböző kommunikációs formát: a helyi szükségletek kielégítése végett felkínált sajtótermékeket. Ez a kérdés akkor is jogosult, ha számontartjuk, hogy az újságokat természetesen a polgárság képviselői írták, s főképp a szűk polgári réteg — megfogalmazottan: az intelligencia — olvasói támogatására számítottak. A városban és közvetlen környékén élő parasztokat inkább jól manipulálható, és politikai okok miatt manipulálandó tömegnek, nem az írott szót eredendően igénylő olvasóközösségnek fogták fel. 43
