Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Király István: József Attila és a mai befogadói állapot
„Éltem — és ebbe más is belehalt már”. Jól tudta, hogy az emberi élet az értelmetlennel, a halállal szemben él. S ez alól nincsen kivétel. A méltósággal való elviselni tudás, a túlélni akarás az egyetlen lehető, emberi hősiesség. S pusztán erre törekedett. Nem adta oda magát a vak fájdalomnak, de az ész által diktált feladatokra figyelt. A költészet esetében a formára, az óvó mesterségre. Eltávolodott ilyképp önmagától, az én tragédiáitól. Ha nem is gyűrte le, de zárójelbe rakta a krízisérzetet. Ahogy a Szürkület című költemény megfogalmazta: „Jó, hogy vannak jambusok és van mibe — belefogóznom”. Dolgozott „pontosan, szépen”. A felette létet jelezte mintegy a kísérő csillag-kép. Az apátia htjával szemben adott volt másfelől az ataraxiáé, a rendíthetetlenségé; az eltárgyiasító szemlélettel szemben a nembeliségé. Nem az érzelmektől való messzekerülés révén küzdötte ki itt az egyén a fölénytudatot, de épp ellenkezőleg: egy nagyobb, átfogóbb érzelem révén. Nem a pátoszt hagyva, de — az arisztotelészi értelemben véve ezt a szót — épp a pátosz révén. Az önmagán túlvivő szenvedély kiemelt az énből. Ott élt az egyénben annak biztonsága, hogy van rend, van törvény, hogy az egyéni élet tragédiáival szemben az anyagi világ és a történelem nagy végtelenjében, nyugtató rendjében az egyén is benne él. Az apátia útjától eltérően nemcsak a kétségbeesés, de egyben a nihil meghaladása volt az így választott út. A magatartások értékhierarchiájában ezért illeti talán magasabb fok. Hiszen az apátia adta felülemelkedés révén csak lent a mélyben maradt, de nem szűnt meg a nihil, a céltalanság-érzés: elviselte csupán az egyén a maga életét, de nem szerezte vissza annak értelmét. Rilke fájdalmas, lemondó szava volt érvényes erre az attitűdre: „Wer spricht vom Siege? Überleben ist alles”. Az elviselés, a túlélni tudás volt itt az egyetlen, lehető mentség, s nem a semmit tagadó emberi cselekvés. Az ataraxia nevével jelzett felülemelkedési módban viszont nemcsak a kétségbeesés, de a nihil-érzet fölött is győzött az egyén. Ráébredt arra — elég idézni a Dunánál-1 példaként —, hogy ő nem pusztán önmaga, de ugyanakkor „az őssejtig minden ős”: nembeli létező, s mint ilyen, másért is felelős: egy nagyobb közösségért, az emberi nemért, hazáért, családért, a másik emberért. S aki ezt a felelősséget magában hordja, annak nem lehet kizárólagos programja többé a puszta negáció. Elkerülhetetlenné vált számára az igenek mondása, az affirmáció. „Nem! Nem! kellene kiáltoznom — s azt suttognom: igen, igen, — hogy a sors ringatózást hozzon — a tengersírás vizeiben” — fogalmazta meg (egy mondattanilag is ellentétező szerkezeten át, érvényesítve az ellentétező mondatszerkesztés poétikumát) a vers ezt a felelősség diktálta affirmativ létet, a nembeliséghitet, az annak jegyében történő felülemelkedést. A nembeliség tudatával élve, annak felelősségét magában hordva nem veszthette sosem szem elől József Attila — az ő szavával szólva — a „lehető világot”. Volt jövőtudata, túl tudott nézni a „mai kocsmán” a végtelen felé. Nem gyűrhette így maga alá semmi tragédia, semmi szenvedés. Nemcsak az elviselés méltósága volt adott benne, de a helytállás is: a nihillel való szembeszegülés. A huszadik századi magyar forradalmi költészet visszacsapó, poentírozó szerkezettípusát tovább örökítve tudta mondani a semmivel szemben a csöndes, tiltó mégis-1. „Mégis bízom” — hangzott egy oly valóságban is, melyben „egünkre, hol kínok ragyognak — a költő hasztalan vonít”. Ott hatott benne a felnőttség morálja, a mégis etikája, ez a kötőszóba sűrűit felelősségérzés. Még az egyéni élet csődjének, kiúttalanságának, a természeti ember megmásíthatatlan végzetének is fölébe emelt itt az énben ott ható nembeliségélmény. Ez teszi oly feledhetetlenné az életmű záró sorait, József Attila utolsó rímét, a verset az emberről, ki tudja, hogy: „legszebb a tél — annak, ki tűzhelyet, családot — már végképp másoknak remél”. Megfogalmazódott ebben a versben az egyéni, egyszeri emberi létezés tragédiája, a teljes elesettség, az öngyilkosság előtti reménytelenség. Emberi életet, értelmes életet — a forradalmi költészet ősi toposzával: otthont, illetve ahogy metonímiák segítségével a vers közölte ezt: tűzhelyet, családot — nem remélt többé ez a versi hős. De a nem-et egy sajátos körülírás, ún. litotész révén — polifon módon — az igen-en át mondta. A tagadó „nem remél” helyett egy állító forma állt: „végképp másoknak remél”. Az egyéni lét tragédiája fölé emelt így a mások létének tudata: annak átsejlése, hogy ha az egyéni sors tragédiával 16
