Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Király István: József Attila és a mai befogadói állapot

mezett, racionális, reális látás, másfelől pedig a tragédiák meghaladása, az elutasított kétségbeesés. „Nincs vigaszom s nem erényem a bánat” — fejezte ki például Aki szeretni gyáva vagy című költemény ezt a „kétfrontos” ontológiai attitűdöt. Nem állt itt az én vigasznak, „ahol szeretni szégyen”, de ugyanakkor képes volt emelni szívét „a gyásztól a vágyig”; kiküzdeni a kétségbeesésben is a felülemelkedést.

Antiilluzionizmus jellemezte egyfelől a József Attila-versekből kirajzolódó, felnőtt, gondolkodó, öntörvényű embert. Fölszámolt az mind a társadalom, mind a személyiség sorsát illetően minden khiliasztikus gyermeki hitet, minden illúziót. „Csalás nélkül szétnézni könnyedén”: ez volt a tőle igeneit emberi tartás. Épp emiatt bélyegezte dekadensnek a szektás értetlenség olykor ezt a lírát. Az az igazság, hogy az emberi sors csak a társadalmon át változtatható meg, nem fordítódott le sosem úgy őnála, hogy a társadalom megváltoztatásával együtt megérkezik egyben az annyira igényelt, várt végleges éden is. Érdemes ebből a szempontból elemezni például a versek jövőképét. Nemcsak a maga pozitivitásá- ban, mint „szép jövőnk”, jelenik meg nála az idézett holnap, de oly ironizáló fordulatokkal is: „finomul a kín”, „majd a kiontott vértócsa fakó lesz”, „a megbántott Föld, ha kihűl”. Negatív megfogalmazásban tűnik fel nem egyszer a pozitív távlat. Éreztetni tudja itt a költészet a perspektívában is ott ható ellentmondásosságot; azt az új, huszadik századi tudást, hogy a vágyott Petőfi-féle Kánaán, az éden, ez az örök emberi archetípus sosem érkezik meg a maga megváltó teljességében, hogy örökké csak megyünk e felé, minden haladás csak új küzdésre késztető feladatokat szül, hogy sosem a problémák eltűnte: azok arcváltása, magasabb síkra kerülése jelzi csupán az emberi fejlődést.

S nem táplál ez a költészet a személyiség, az egyén sorsával kapcsolatban sem illúziókat. Tudta József Attila, hogy csak csökkenthető, átalakítható, de nem szüntethető meg sohasem végleg az emberi szenvedés. Hiszen mindig lesz helyzet, mikor „nem szeret, ki jog szerint enyém”, mikor úgy érezzük, „be vagy a Héttoronyba zárva”: nincs többé kiút. Ott él bennünk folyvást a természeti ember: kísért a nemi vágy, gyöngeség,betegség, s főleg a halál. Érosz és thanatosz kínjaitól körülövezett az emberi létezés. S ezen fájdalmak elviselése mindig egyéni ügy.

Mindezt tudva, önmagában hordva hiteles szavakat tudott mondani József Attila a boldogtalanságról, a megválthatatlan személyes sorsról, az elesettségről, az esendőségről. Rendkívül mélyen ott hatott benne a felnőtt embernek nemcsak öntudata, de egyben árvasága, magára maradottsága, kiszolgáltatottsága, s innen eredőn a huszadik század új világfájdalma; a semmi vonzása. A semmi ágán ült szíve; „mintha valaminek lenne a pora” úgy szállongott a semmi a vers sorai közt. Kafka-i világ volt ez, de — s ez a lényeges, mert ez az egyéni — kafka-i önfeladás nélkül. Nem zárult be a kör. Minden szenvedés ellenére sem kapta el „a Semmi árja” a költemények hősét. Nem gyűrte maga alá a kétségbeesés. Nemcsak az illúziókkal, de a semmi negatív romantikájával szemben is felnőtt emberként élt. „Ne hadd el magad, öregem”, „légy fegyelmezett” — hangzott a parancsszó. Ha másként nem, de mint például a Tudod, hogy nincs bocsánat vagy a Karóval jöttél című költeményekben a művészi irónia révén, rímbe, ritmusba, versi játékba bekódoltán ki tudta küzdeni a kétségbeeséssel, a semmivel szemben az én a felülemelkedést.

Mert nemcsak az antiilluzionizmus, de a felnőtt emberség másik lényegi ismérveként a felülemelkedés költészete volt egyben a József Attiláé. Mégpedig ennek mindkét jellegzetes huszadik századi típusa adott volt nála: mind az individuális, mind a nembeli felülemelkedés. A görög filozófia fogalmát kölcsön véve a két eltérő típus jelzésére: mind az apátia, mind az ataraxia megtalálható volt megoldást hozó, fölényt biztosító attitűdjei közt.

'Kétféleképpen küzdhette ki ugyanis az én a maga számára a felülemelkedést, a léthez a fölényt. Részben individuális úton. Úgy, hogy az ész uralmát valósította meg a szorongató, kínzó érzelmek és szenvedélyek fölött. S így az apátia, az érzelemmentesség állapotába ért. Eltárgyiasítva mintegy önmagát, felette lebegett a megkínzott életnek az ész ereje révén. Felülről, kívülről, mint közömbös ábrát szemlélte a néki rendelt sorsot. Hiszen tudta, amit a József Attila-vers a maga ironikus, rezignált szavaival így fogalmazott meg:

15