Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Király István: József Attila és a mai befogadói állapot

valamiféle egzisztencialista vagy fideista ontológiát, s a köztudatba ezt sugározzák át. Rá hivatkozva is hódíthatnak ilyképp irracionális élet- és emberteóriák. József Attila Kafka és Beckett közelébe kerül. Megjelenhet benne az a költő, ki a Lukács Györgyével ellentétes gondolati utat írt: az elkötelezettségtől ment az izoláltság, a szocialista költészettől az egzisztencializmus, a valóságtól a metafizika felé.

A marxista kritikának még nagyobb erővel kell előtérbe hoznia ily körülmények közt a magyar irodalmi fejlődés Petőfi—Ady—József Attila nevével fémjelzett orientációs, ösztönző vonalát. Szükséges hangsúlyoznia, hogy nem pusztán egy politikai gondolat, a forradalmiságé, nemcsak egy etikai magatartás, a meg-nem-alkuvás, nem is csupán egy poétikai eszmény, a realizmusé, kapcsolta József Attilát a magyar költészet ezen nagy vonulatához, de egy mélyebb eszmei-világnézeti szál is: az európai szellem nagy örökségével (metaforikusán mondva:) ún. „nappali” gondolatával, a humanista-felvilágosult világképpel való belső, eszmei azonosság. Ennek korszerű változatát jelentette nála a marxizmus. Adott volt benne erre a világnézeti hagyományra jellemző lényegi ismérv: a Goethétől megfogalmazott Prométheusz-kép: a nagykorú ember eszménye, a felnőttség-igény.

Mert végigvonul ez a motívum — a felnőttség gondolata József Attila egész költészetén. Mint Szabolcsi Miklós rámutatott erre, a fiatalkori „végül is fel kell már nőni” kiáltástól kezdve a Levegőt! „Felnőttem már” komor, rezignált kijelentéséig mindvégig ott van verseiben a meglett ember-igény. Főleg gyakori ez a kései években. Meggyőzően bizonyítja ezt már egymagában is a lírai definíció legközkeletűbb, leghagyományosabb módja: az ismétlés és a szinonimákkal történő ismétlés. Mélyre vésnek ezek egy versi gondolatot. Felnőttről, „gondra bátor, okos” férfiról, kemény lélekről, kemény emberekről, meglett emberről beszélnek a sorok. S ezt a hőst idézi a képi korreláció is, a motívumbeli egyberendelés. Mint rejtett képi hős (elég elemezni ebből a szempontból oly költeményeket, mint például a Falun, Ars poetica, Dunánál stb.) ez van jelen többnyire a költemények mélyén. Az ellenmotívummal, az ellentétező s így konkrétizáló gyermek képpel együtt, attól is erősítet- ten ez jelenti mindvégig a hívó ideált. A felnőtt lét fenomenológiája elemezhető ki szinte a kései József Attila-költeményekből. Csak két vonást kiragadva ebből: jellemző egyrészt a versek hősére a felfokozott gondolatiság, másrészt pedig az autonomia-igény.

A gondolatiság jelenlétét érzékeltetve az ésszel felfogott emberiség világossága, a szorongást eloszlató szellem, az öntudat kopár öröme, a gondos elme idéződik egyre a versekben. „Társadalmunkba elme kell nagy fénybe” — fogalmazódik meg a parancsoló igény. „Nem vadak, elmék vagyunk”; „Gondoljátok meg” — hangzik különböző formában a felhívás a felnőtt, gondolkodó létre. S ez az igény formálta a művészi stílust is. A „hanyag társadalomra” ez talált „szabatos szavakat”. A „légy fegyelmezett” szabott mintegy a stílusnak törvényt. S még a vershelyzet, a narrátori szituáció is a gondolkodó emberre volt többnyire jellemző. Teikoszkopikus beállítottságban, töprengve, elmélyendőn, kívülről figyelőn jelent meg többnyire a költeményekben a versi narrátor.

A gondolkodás mellett, attól elválaszthatatlanul az autonomia-igény kísértett folyvást mint a meglett emberre jellemző attitűd. Az ősi sztoikus parancsszó hangzott: légy az, ami vagy, merj önmagad lenni. Az önteremtés — az emberteremtés — folyamatát leírva: „a hetedik te magad légy” parancsát szuggerálta például A hetedik-ben a mágikus, ráolvasó refrén. „Az én vezérem bensőmből vezérel”, „Tudjak élni, halni egymagám” — fogalmazódott meg számos változatban az autonom embert, az autentikus létet idéző maxima. Oly ember beszélt itt, ki a létezéshez csak magából nyert erőt, ki autonom ember — felnőtt ember volt.

S ez a felnőttség nemcsak domináns versi hőst jelentett, de egyben morált is. A felnőtt ember etikája, a felvilágosodás etikája határozta meg az alapvető viszonyt a léthez. Vitát jelentett ez kettős irányban is. Vitát egyfelől mindenféle illuzionizmussal, könnyen-hívés- sel, vitát másfelől mindenfajta pánikérzéssel, kétségbeeséssel. Mert a gyermek az, aki könnyen hisz és könnyen kétségbe esik. A felnőtt ember távol tudja tartani magát mindkét érzelmi véglettől. Idegen tőle mind a hurrá-optimizmus, mind pedig a hurrá-pesszimizmus. Idegen tőle a thalamus-emberség. Jellemző rá egyrészt az illúzióellenesség, a fegyel14