Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Király István: József Attila és a mai befogadói állapot
terjesztés terén mégis ugyanolyan törvényeknek engedelmeskedik, mint bármilyen árucikk. Rá is érvényesek a piacgazdálkodás modern szabályai. Reklám nélkül például ő sem létezhet. Nemcsak Fabulon plakátoknak van helyük így szerintem az utcán vagy a metró- megállók vitrinjeiben, de a művészetekért érvelőknek is. Nemcsak bárgyú „bölcsmondások” nyomtathatók a lakásdísznek használt kis falitáblákra, hanem versek is. Nem bűn az, ha a művészet a hétköznapok közvetlen közelébe kerül. Egy szocialista társadalomban neonfényben is villoghatna például az utcán ez a József Attila-sor: „Dolgozni csak pontosan, szépen, — ahogy a csillag megy az égen, — úgy érdemes”. A társadalom szocialista jellegét nem utolsósorban az is tükrözné, ha egybevegyülne itt folyvást hétköznap és ünnep, művészet és mindennapiság, költészet és profán köznapi létezés. A befogadói szituáció ideológiai-eszmetörténeti jellegzetességeit nézve a személyiség problémáira való orientálódás ötlik elsősorban szembe. Nemegyszer a maga negatív vetü- letében jelenik meg ez: úgy, mint a társadalom, a valóság problémáitól való elfordulás, mint privatizálás. A marxista kritika éppen ezért hajlik olykor rá, hogy egyértelműen negatívan ítélje meg ezt a folyamatot. Holott nemcsak ideológiai tévirányt jelez ez, de — eltorzult formában bár — valós problémát is: a fejlett ipari társadalomba való átmenettel együttjáró életforma-váltást. A városiasodás, az élet fokozottabb megszerveződése még szocialista körülmények között is az elidegenedés növő érzetét hozza magával: problematikus lesz a személyiség helye, szerepe a társadalomban. Felfokozódik az egyén kiszolgáltatottság- és magányérzete. Könnyen értékválságként jelenhet meg ily körülmények közt az életmódváltás. Az új problémákat látva nem tud olykor mihez kezdeni életével az én. Kínzóvá érik benne a kérdés: hogyan kell hát élni, s egyáltalában miért él az ember. Ontológiai és antropológiai krízisérzet nő fel. Martin Buber beszél egy helyütt arról, hogy vannak kozmológiai érdeklődésű korok és vannak ontológiaiak. Az utóbbi esetben a filozófiai érdeklődés elsősorban nem a tág, nagy világmagyarázatok felé fordul, hanem sokkalta inkább az egyéni létezés problémái felé. Nem az lesz kulcskérdés, mi a világ, mi a társadalom, hogyan kell azt jobbá, igazabbá tenni, de sokkalta inkább az, miért él az ember, hogyan kell hát élni. S mint általában az életmódváltás időszakai, a mi korunk is ilyen: ontológiai-antropológiai beállítottságú. A befogadás hivatott közvetítőinek, az irodalomtörténészeknek ily esetekben az a feladatuk, hogy az új befogadói helyzetet tudatosítva végezzék a maguk értékelő és elemző munkáját. Hiszen egy nagy életműnek mindig van viszonylagos belső nyitottsága. Nemcsak a művészethez mindig hozzátartozó meghatározatlan tárgyiasság, jelentésvibrálás következtében, de a mű belső rétegzettsége okán is. Mi innen nézve tartalom, egy új kilátópontról szemlélve pusztán forma az: egy mélyben rejlő mondandó külső hordozója. Különböző beállítottságú korok tudják így a saját problémáikat megsejteni egy-egy igazi műalkotásban. Ha egy „kozmológiai” beállítottságú kor József Attilában a politikum és a szociológikum költőjét állította főképp előtérbe, jelenleg az életmód-váltás, az életformakeresés időszakában sokkalta hangsúlyosabbá kell hogy váljék az, ami József Attilában ontologikum és antropologikum. Ha valakinél, az ő esetében nem erőszakolt ez. Hiszen ő mondta, hogy a proletariátus is csak forma számára. Összetettek s egymásba átjátszók itt a belső jelentésrétegek. Mint minden nagy realista költészetben, maradéktalanul érvényesül nála is a Lukács Györgytől tudatosított szimbolizálás: az „alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis” goethe-i törvénye. Ami ideologikum és szociologikum: az egyben mindig metafora is: túlmutat önmagán. Éppúgy mint Adynál, egymásba megy át például (csak a legfontosabbat megnevezve itt) a napi, a történelmi és az ontológiai sík. A munkásosztály nemcsak mint szociologikum él így verseiben, de teljes világképként. Hozzátartozik a politikai, társadalmi, történetfilozófiai állásfoglalás mellett egy sajátos ember- és létmagyarázat is. Ezt kell fokozottabb mértékben tudatosítania ma a marxista igényű irodalomtörténetírásnak. Mert ha nem végzi el ezt a feladatot, szükségszerűen megteszik ezt más világnézetű létmagyarázatok. S mint egy nagy polifon, huszadik századi költői oeuvre esetében ez lehetséges is — a belső összetettséget és a világképbeli értékhierarchiát agyonhallgatva — kielemeznek verseiből 13
