Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Király István: József Attila és a mai befogadói állapot
Király István József Attila és a mai befogadói állapot yakran felmerül irodalomról való beszélgetés közben, hogy a József Attila-i mai olvasói visszhanggal, a József Attila-befogadással nincs minden rendben. Egyrészt csökken a költő néhány évtized előtti népszerűsége, hiszen általában kevesebb a versekre az igény, másrészt József Attilának, a kommunista költőnek, a marxista költőnek az arcát elfedi olykor egy más József Attila-kép: az egzisztencialista költőé, sőt: előtérbe állítva olyan verseket, mint például Nem emel föl, Bukj fel az árból nemegy esetben vallásos egzisztencialista lírikussá stilizálódik át. S irodalomtörténeti helye is módosul: a marxista kritikától hangsúlyozott Petőfi—Ady—József Attila—Nagy László-féle fejlődésvonalból egy más orientációs kritikai rendbe, egy Kosztolányi—József Attila—Pilinszky János nevével fémjelezhető fejlődésvonalba állítódik be. Kérdés: mit tegyen a marxista kritika, látva egyfelől a növő befogadói érdektelenséget, másfelől pedig a befogadói torzulást? Azt, amire a marxizmus kötelezi: elemezze az adott tényeket, s nézzen szembe velük. Mindenekelőtt azt szükséges tudomásul venni, hogy töretlen befogadói folyamat egyetlen író esetében sincsen. Mindig jönnek új befogadói helyzetek, s az új befogadói szituáció minden írói műre újra rákérdez. így pillanatnyilag előállhatnak befogadói válságok, s ez alól még a legnagyobbak sem kivételek. Arra a kérdésre kell igyekezni tehát a választ meglelni: mik a jelenlegi befogadói szituáció fő jellemzői, s mit tesz a József Attila-kritika azért, hogy ezt az új helyzetet tudatosítva menjen előre. Két kérdést szükséges felverni ezzel kapcsolatban: egyrészt az irodalomszociológiai, másrészt pedig az ideológiai befogadói összetevőét. Az irodalomszociológiai kérdésfelvetés nem pusztán a József Attila-recepciót érinti, de általában a jelen és a költészet viszonyát, sőt ezen túlmenően: az irodalom s a művészet helyét a mai valóságban, a minőségi szükségletek mai helyzetét. Egy fejlett ipari országba való átmenet küszöbén állunk, egy új életstratégiát igénylő, teljesen új életmódbeli szituációban. S ha nem is a kapitalizmus, de a szocializmus viszonyai között megy végbe ez az átalakulás, mégis elkerülhetetlen, hogy ne jelenjenek meg valamilyen formában benne a fejlett ipari társadalmakkal együttjáró gondok, problémák. Ilyen nem lényegtelen — kiváltképp a költészet s általában a művészetek helyzete szempontjából nem lényegtelen — kérdés például: a szükséglet-rendszer módosulása. A fejlett ipari társadalom rendkívül megnöveli a mennyiségi — a fogyasztói — szükségletek iránti igényeket. S ha nem alakul ki megfelelő ellensúly, akkor ezek törvényszerűen háttérbe szorítják a minőségi igényeket, s így nem utolsósorban a művészetek iránti érdeklődést. S a művészet erre mintegy válaszként még erőteljesebben folytatja tovább az ipari társadalmak létrejöttével együtt kezdődő dacos kivonulást: a baudelaire-i utat, az ezoterikus művészmagányba való zárkózást, az esztéta exoduszt. Kultuszt csinál a homályból, az érthetetlenségből, a tömegekhez való távolságból. Művészet és élet egymástól messze kerül. Véleményem szerint a marxista kritika akkor teljesíti híven a kötelességét, ha vitázik, szembeszáll ezzel a folyamattal. Mégpedig nemcsak alkotói vonatkozásban. Nemcsak a művészt bírálja az ezoterikus, elzárkózó tendenciák miatt, de a befogadói folyamat terén is polemizál a mindig kísértő esztétizáló arisztokratizmusokkal. Minden oly állásponttal, amely nem hajlandó egy új kor, a fejlett ipari társadalom törvényei szerint mérlegelni a recepció útját, s nem hajlandó tudomásul venni, hogy a művészet ugyan nem áru, de a 12
