Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Nemzeti kultúra - világkultúra: Vargyas Lajossal beszélget Ittzés Mihály
irodalom, aztán talán később, idősebb korban jut vissza a valóságos irodalmi műhöz, hogy mint alkotást, mint művészetet újra érezze és élvezze. Ugyanígy vagyunk általában a zenével, és ezen belül a népzenével is. Nem mondhatunk le a zenetanításról, a kultúrának erről a fontos részéről. Nekünk magyaroknak természetes kell legyen, hogy ez a népzene erős felhasználásával történik. Be kell építenünk mindenki leikébe, kultúrájába és rajta keresztül el kell jutni a magasabb zenei ismeretekig, és a világ zeneirodalmának nagy alkotásaiig. Hogy aztán kinél lesz ez élmény és kinél lesz csak nyűg, az a tanító, a tanár és a tanuló egyéniségétől is függ. Sajnos mindig kevesebben lesznek a fogékonyak, akik minden szépségre rákapnak, akiknek a műalkotások valóban élményt jelentenek. Talán kicsit pesszimistán hangzik, de azt hiszem, hogy ezen még a „Kodály-módszer” sem tud változtatni. .. — De azt talán remélhetjük, hogy jól felkészült, muzsikusnak és tanárnak egyaránt tehetséges emberek csökkenthetik a lemaradók számát. . . Ide kívánkozó kérdésem, hogy ha már valaki részt vesz az újabb népzenei mozgalomban, mondjuk egy citerazenekar aktív tagjaként, vajon eljuthat-e a maga által megszólaltatott egyszerű zenei anyagtól a népzenén alapuló legmagasabb szintű műalkotások befogadásáig? — Kezdjük a citerazenekar példájával. Vannak, lesznek olyan citerazenekarok, amelyek mindig csak a citerazenekar nívóján maradnak, illetőleg lesznek emberek, akik nem emelkednek fel soha a citerazenekar kínálta zenei nívótól a Missa Solemnisig. Hogyha élvezetét találja a citerajátékban és azokban a dallamokban, amiket ott játszik — ha szépeket játszik! — akkor ez a kultúra egy fajtája. Ennek révén átélik a népdal szépségét és a saját zenélés örömét. Persze én azt szeretném, ha a citerától mindenki eljutna a Missa Solemnisig; és ha már addig eljutott, azért még nem kell megtagadnia a citerát. Bizonyos hangulatomban, bizonyos elemi zenélési módok is kifejezhetik az akkori érzéseimet, kívánságaimat! A példa így persze egy kicsit szélsőséges. Talán helyesebb és pontosabb a megfogalmazás így: olykor azzal tudom kifejezni magamat, és tudok magamnak zenei-esztétikai élményt szerezni, hogy azt a dalt dúdolom: Annyi bánat a szívemen, Kétrét hajlott az egeken, Ha még egyet hajlott volna, Szívem ketté hasadt volna. Ez a dal, amelyet Bartók a Nyolc magyar népdal című sorozatában feldolgozott, a maga műfajában felülmúlhatatlan szépségű, klasszikus dallam- és szövegegyüttes. Néha ezt éneklem, máskor pedig a Missa Solemnist hallgatom, vagy — mivel valamikor énekeltem kórusban — abból jutnak eszembe részletek és azokat dúdolom. Mindkettő érték. Az egyik kis formában, a másik óriási formában. Ahogy Kodály megfogalmazta: ha egy aranypénzt olyan vékonyra kalapálok, hogy egy lovast be tudok vele borítani, nem változott az arany értéke, még mindig csak egy arany. Ha azonban olyan vastagon borítom be arannyal a lovast, amilyen az aranypénz eredeti vastagsága, akkor már valóban sokkal nagyobb értékről van szó. Ezt a példát Kodály arra hozta fel, hogy egy négysoros, soronként nyolc szótagos népdal a maga nemében tökéletes remekmű lehet. Ha pedig egy szimfónia csak nagy méretű, de nem tökéletes minden részletében, akkor nem ér többet egy népdalnál, sőt még annyit sem. Ha persze a nagy méret a minden részletre kiterjedő művészi tökéletességgel párosul, értéke valóban sokkal nagyobb. — Vagyis akkor az érték az elsődlegesen fontos meghatározó, s az már kevésbé fontos, hogy a a történetesen nemzeti érték legyen? Ez is sokszor vita tárgya volt, holott többnyire egyetértünk abban, hogy a nemzeti kultúrának nagyon fontos rétege a népdal, a népművészet, és alapvető feladat annak megőrzése. — Igen, valóban fontos, de csak egyik része . . . Abból kell kiindulni és kifejleszteni a 8
