Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Nemzeti kultúra - világkultúra: Vargyas Lajossal beszélget Ittzés Mihály
akik tudták, ismerték ezeket a dallamokat, feljegyeztük adataikat. Ilyen módon óriási zenei anyag és dokumentáció gyűlt össze. A magam munkájához néhány példával összefoglalást írtam először, de azon voltam, hogy a teljes anyagot is kiadjuk. Ezt jóval később három litografált kötetben sikerült megvalósítani. A sokkal nagyobb műdal-anyagra már nem került sor. Nem azért, mert én nem akartam közreadni, hanem a körülmények nem tették lehetővé. Mindezek alapján azt mondhatom, hogy mi előbb és jobban csináltuk, amit most Nyugaton, de főleg az amerikaiak csinálnak. Ők mégis egy kicsit le is kezelik azt a munkát, amit mi végzünk Európában. Ugyanakkor viszont az amerikai népzenei anyag óriási tömegben fölhalmozva különböző gyűjteményekben még mindig nem találta meg a maga feldolgozóit, rendszerezőit, pedig nekik anyagi és technikai eszközök is sokkal nagyobb mértékben állnak rendelkezésükre. Nem is beszélve a számítógépes és egyéb lehetőségekről. Én így látom ezt a kérdést... — Beszéljünk most arról a zene-fajtáról, amely világszerte hódít, főként a fiatalok körében. Nem a legdivatosabb rock- és popzenei irányzatokra gondolok, hanem a népzenéhez közelebb álló, valamilyen módon abból is táplálkozó úgynevezett country-zenére. Hogyan látja e kérdést a népzene tudós kutatója? Nincs-e veszélye, vagy éppen ellenkezőleg: megtermékenyítő hatása a népzene életére, gyakorlatára nézve nemzetközi, de akár magyar vonatkozásban is? — Ez már szerintem nem népzene, hanem csak zenei divat, aminek egészen mások az életjelenségei. Előadója, hallgatója nem alkotó olyan módon és mértékben, mint a népzene esetében. Inkább csak élvezi, terjeszti, felhasználja, bár vannak benne például rögtönzések; vannak bizonyos jelei annak, hogy — ha nem is közösségi alkotás, de — a közösség hatása alatt létrejövő darabokat játszanak, énekelnek. Ugyanakkor nem is olyan önálló művészi alkotásokról van szó, amilyenekhez a nagy zenei életben szokva vagyunk; annál sokkal vulgárisabb dolgok. Még 1969-ben, a beat-zenével kapcsolatos sajtóvita alkalmából kifejtettem ezzel kapcsolatos nézeteimet Akarjuk, hogy éljen a népdal? címmel. Azért szeretném itt is hangsúlyozni, hogy ezek a divatos, közhasználatú zenék messziről sem hozhatók párhuzamba a néphagyománnyal, amelynek keretében sok évszázadon keresztül alakuló és fejlődő közösségi ízlés hatása alatt jöttek létre mindig új és új alkotások. Nem hiszem, hogy ilyet tud ez a mostani divat létrehozni. A tömegek nem olyan alkotóan vesznek részt alakításában, mint a néphagyomány formálásában. — Szóljunk most arról, hogy vannak olyan nézetek, amelyek szerint a pedagógia megöli a népdalt. Szép eszméket akar megvalósítani, amikor Kodály intenciói alapján a népdalt teszi meg a zenei nevelés alapjának, s ez a törekvés mégis inkább az ellenkező eredményhez vezet: eltávolít a népdal szeretetétől. — Feleletül hadd idézzem Arany Jánost, aki nem örült annak, hogy a Toldit kötelező olvasmánnyá tették az iskolában. Ez miért volt? Azért, mert ő is tudta, hogy az iskolai tananyag, amellyel kötelezően nyúzzák a gyereket, annak varázsa többé-kevésbé megfakul az emberben, s könnyen nyűggé válik sok tanuló számára. Ez nekem mindig eszemben volt, amikor Kodálynak sikerült elérnie, hogy általánosan bevezessék a népzenén alapuló új énekoktatási rendszert az iskolákba. Tudniillik addig a népzenei mozgalom csak néhány lelkes tanárnak, énekkarvezetőnek a szívügye volt. Azt mondhatnám, hogy — ha nem is ellenzéki, de — mindenképpen a hivatalos körökön kívüli valami volt, és lelkes munkásai révén nagy eredményeket hozott. Abban a pillanatban aztán, amint hivatalossá tették, amikor már nemcsak lelkes emberek végezték e munkát, már egy kicsit nyűggé, nem mindig kellemes kötelességgé vált. E két pólus között valamilyen harmadik, középutat kellene megtalálni. A népzenéről nem mondhatunk le a zenei nevelésben, amint arról sem, hogy az értékes irodalmat tanítsák az iskolában. Az irodalomoktatásról sem mondhatunk le, habár olykor felemás eredménye van: egy darabig az ember számára csak kötelező iskolai tananyag az 7