Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Nemzeti kultúra - világkultúra: Vargyas Lajossal beszélget Ittzés Mihály
Nemzeti kultúra — világkultúra Vargyas Lajossal beszélget Ittzés Mihály Wargyas Lajos nevével először 1953 szeptemberében, kezdő zenei szakiskolásként találkoztam a népzeneórákon. Vargyas Lajos neve már akkor fogalommá vált számomra is, igaz akkor még csak Kodály Zoltán A magyar népzene című könyvéhez készített és 1952-ben megjelent Példatára révén. Később nemcsak diákként, hanem tanárként is forgattam, használtam jeles gyűjteményét, mellyel nagy érdemeket szerzett a magyar népzene kincseinek széles körben való megismertetésében és megszerettetésében. Személyes megismerkedésünket az első kecskeméti Nemzetközi Kodály Szemináriumnak köszönhetem. Ez 1970-ben történt. 1972. október 18-án, az I. Népzenei Nap alkalmából ismét Kecskemétre látogatott Vargyas Lajos. Máig emlékezetes számomra, ahogy a Kodály Zoltán Ének-Zenei Iskolában tartott népdalos összejövetelen Faragó Laura daltanulásra kiválasztott dalát — E pünkösdi rózsa Kihajlott az útra ... — rögtönzött előadásban elemezte. A tudós alaposságával, a népdalt, népköltészetet szerető művelt ember személyes élményének hitelével tárta fel egy látszólag egyszerű dallam mestereket megszégyenítő művészi szépségeit. Talán erre is emlékezve jutott eszembe, hogy a pedagógia környékén indítsuk beszélgetésünket: Vargyas Lajos tudományos kutató, a zenetudományok doktora hogyan viszonyul a pedagógiához? Számomra teljesen természetes — 5 nem csak azért, mert nehéz más, megfelelőnek látszó megszólítást találni —, ha azt mondják, azt mondom: Vargyas tanár úr. — Azzal kell kezdenem, hogy nem nagyon szeretem ezt a megszólítást, mert az én számomra a tanár úr Kodály volt, és nem érzem magam feljogosítva arra, hogy ugyanazt a címet viseljem, ami neki országosan kijárt. Ami a kérdés lényegét illeti: én valamikor pedagógusnak készültem a bölcsészeten. Arra gondoltam, hogy elmegyek vidékre valahova, ahol énekkart szervezek, ünnepélyeket rendezek a tanítás mellett; szóval amolyan művelődési központtá teszem a munkahelyemet: az iskolát. Ebből azonban semmi nem lett; nem lettem tanár, mert a tanári diploma megszerzése helyett doktoráltam a bölcsészeten. De azért ez a pedagógiai — minek is nevezzem? — beállítottság vagy vágy vagy ambíció mindig élt bennem. Amikor 1949-ben felkértek, hogy megbízott előadóként a néprajzi tanszék hallgatóit vezessem be a népzenébe, nagyon boldog voltam. Ezeknek az előadásoknak a tudományos munkám is hasznát látta: ezek alapján írtam meg az Ugor réteg a magyar népzenében című nagy tanulmányomat. Az volt az elképzelésem, hogy a növendékeknek valamilyen történelmi áttekintést adok a régi népzenei rétegekről. Azon az úton indultam el, amelyet Szabolcsi Bence nyitott meg két tanulmányával, amelyekben utalás, összehasonlítás volt a magyar siratok és a vogul-osztják énekek között. Olyan mélyen sikerült beledolgoznom magam a témába, hogy a tanítás mellett megszülethetett a dolgozat is. Rövidesen kineveztek docensnek az egyetem néprajzi tanszékére, ami azonban nem jelentette azt, hogy nagyon komoly lehetőségeim lettek volna az oktatás terén. Igazán fontos tárgyat nem tanítottam, bár népzenével foglalkozhattam s vezethettem szemináriumot saját kutatásaimról. A többi kiegészítő dolog volt, mint például szakolvasás német és angol nyelven. Sajnos azonban ez is csak két évig tartott, mert eltávolítottak az egyetemről... Még egyszer volt egy kísérletem a pedagógiai működésre. Erre akkor került sor, amikor 1
