Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - HÁZTÁJI KÖNYVESPOLC - Tóth Klára: Szociográfiai tendenciák a filmművészetben: Ne sápadj!, Földi paradicsom, Együttélés
Együttélés Gyarmathy Líviának is főképp érzékenységre s türelemre volt szüksége szereplői szóra bírásához. Filmje legelsőül József Attilát idézi: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Két, hazánkba „keveredett” népcsoport, a németek és a székelyek múltját, jelenét s jövőjét faggatja a rendező. A vállalkozáshoz az ötletet egy mai — bár fanyar happy enddel végződő — Rómeó és Júlia-történet adta. Két szomszédos délbaranyai faluban élő fiatal meglátja és megszereti egymást. A lány német, a fiú székely származású. Őseiket s még szüleiket is megkergette a történelem, de ők már itt születtek s az „együttélés” természetes közeg számukra. A szülők azonban nem pártolják a kapcsolatot. Különösen Marika szülei szeremének német fiút vőnek, mert „. . .talán nem lesz jó, ez a kétféle népség, talán nem lesz jó ...” A falu szája is a fiatalok ellen szól, de ők hajthatatlanok. A szülők végül megadják magukat, s már csak azon folyik a vita, hol legyen a lakodalom, hol éljenek, német vagy magyar szón nevelkedjenek-e a jövendő unokák. A fiatalok egyelőre nem tudnak határozni. Közös életük első döntését — hol legyen az esküvő — még elodázhatják azzal, hogy egyik helyen ebédelnek, másik helyen vacsoráznak, s míg a lakodalmas nép mulat, ők kéz a kézben taxiznak a két falu között. Első hallásra kicsit anakronisztikusnak tűnik a történet s provinciális korlátoltságot, esetleg presztízsharcot sejtünk mögötte. A film azonban nem a konkrét eset lehetséges kuriozitásait emeli ki, nem az emberi gyöngeségekre, gyarlóságokra vadászik. A rendező nem faggatja erőszakosan sem a fiatal párt, sem a hozzátartozókat, még a metakommunikációs szinten tettenérhető elhallgatásokra sem kérdez rá. Az összefüggések földerítésére koncentrál. Filmjének revelációja abban van, hogy a mindennapi tudat és élet egy visszás jelenségének nem társadalmi, de történelmi okait tárja föl, alaposan visszalapozva az időben. Horizontális keresztmetszet helyett vertikálisát készít. Történelmi oknyomozást folytatva keresi a jelenben is élő szokások, szorongások, előítéletek történelmi, társadalmi eredőit. A XVII. században hazánkba vándorló német telepesek utódai már őslakosnak tekinthetők a Dunántúlnak ezen a részén. Közel háromszáz esztendő alatt gyökeret vertek, meghonosodtak. A II. világháború azonban a békességben élő magyarországi németséget is megosztotta. 1938-ban megalakult a fasiszta érdekeket szolgáló Volksbund. „Úgy huszonöt százaléka a községnek, akik nem voltak tagjai a Volksbundnak, mi külön mentünk mulatságokba sőt még külön is mentünk templomba, szóval olyan nagy vihart kevert föl, hogy testvér a testvér ellen, apa a fia ellen ...” Közel fél évszázad távlatából is fájdalmas, szégyenletes, meg nem emésztett emlék a háborúban való részvétel. Látható zavar, sok évtized alatt sem oldódó fájdalom, félelem a férfiarcokon is. A háború után megkezdődött a német lakosság kitelepítése, gyakran igazságtalan, embertelen, méltatlan eszközökkel. Legtöbbször nemzetiségi és anyanyelvi szempontok szerint különítették el, s büntették meg a birodalmi politika híveit. A Németországból több mint háromszáz éve kiszakadtaknak, akkor sem lett volna könnyű a repatriálás, ha tárt karokkal fogadják őket. Az „elmagyarosodott”, életmódban, szokásokban a némettől már sokban idegen magyarországi németeket azonban kifejezetten ellenségesen fogadták. A kb. 170 000 kitelepítettből mintegy húszezren visszatértek. Legtöbbjük szabályosan szökött, gyalog, kerülve a határállomásokat. Választásuknak, ragaszkodásuknak nemcsak a teljesen megbolygatott, feldúlt háború utáni években, de ma sem igen tudják racionális 91
