Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - HÁZTÁJI KÖNYVESPOLC - Tóth Klára: Szociográfiai tendenciák a filmművészetben: Ne sápadj!, Földi paradicsom, Együttélés

okát adni. A szülőföldhöz, a tájhoz, a szűkebb hazához való megmagyarázhatatlan, de erős ragaszkodásnak gyönyörű példáit mutatja a film.

A székelyek hányódásának kezdete a XVIII. századra nyúlik vissza, amikor a mádéfalvi veszedelem után letelepedtek Bukovinában. A II. bécsi döntés után azonban „elszigetelt kisebbségi állapotuk tarthatatlanná vált” s fölvetődött a Magyarországra település lehetősége. Akár a németek, a székelyek is keservesen csalódtak. A szülőföld elvesztéséhez párosult, hogy szerény javaikat, jószágaikat sem hozhatták magukkal, s legtöbbször a korábbinál rosszabb életkörülmények közé kerültek.

Az emberek kiszolgáltatottságát, rászedettségét egy érdekeiktől tökéletesen idegen irredenta, soviniszta politikának tömören, de rendkívül hatásosan érzékeltetik a korabeli filmhíradók fülsiketítő frázisai. „A falvak megtisztulnak, szemkápráztató fehérség, vidám fehérség tölti be őket, a sok gyermek fehér pendelye villog a messzi jövő felé biztató világossággal.” (A híradók alkalmazása a film egyik telitalálata, hiszen a történelmi helyzetet, Magyarország II. világháborús politikájának elhibázottságát s az ezt leplezni akaró hazug demagógiát minden szakértői magyarázatnál világosabbá és átélhetőbbé teszi az egykori filmkockák és a szenvedéseikről ma is megrázó erővel valló emberek kontrasztja.)

A hódító győzelem azonban tiszavirág életűnek bizonyult, s amikor a szerbek visszafoglalták Bácskát, a székelyeknek ismét menniük kellett. A menekülés fájdalmas történetei pontosan rímelnek az „otthonról haza” szökő német családok földönfutására. A szándékoltan puritán, visszafogott, interjú-módszerrel készült film drámaivá válik, amikor az élettöredékekből kiderül, hogy a háború által megbolygatott, rendkívül sokat szenvedett két népcsoport egymás halálos ellenségévé válik az átgondolatlan, emberidegen telepítéspolitika következtében. A sors, a történelem kegyetlen iróniája, hogy a székelyek épp a kitelepítésre ítélt német bevándorlók által lakott baranyai falvakba kerültek. A visszaemlé- kezők is megfogalmazzák, de a nézőkben is tolakszik a kérdés: miért, hogy épp a hasonló sorsot élők nem értették meg egymást, miért, hogy a hazájukból száműzött székelyek nem éreztek együtt a kitelepítésre váró németekkel. Ne feledjük, alig egy évvel vagyunk a háború befejezése után. Még tíz esztendeje sincs, hogy József Attila leírta: „új gyalázat egymás ellen serkenti fel a fajokat.”

Az ellenségeskedés nemegyszer gyilkosságig fajult. A házasságkötési szertartás jelenetei közé iktatja a rendező két haláleset elmondását. A vállaltan direkt szerkesztéssel nemcsak rendkívül hatásossá, drámai erejűvé lesz a film, de csökkenti az esküvői jelenetek pátoszát, elkerüli a kínálkozó, olcsó párhuzamot: a szülők, nagyszülők még gyilkolták egymást, s lám a gyerekek... Az esküvő s különösen a záróképsor a végtelen autózással a két község között azt sejteti: keserves, lassú folyamatról van szó. Az átlagos falusi szokás — két háznál tartják az esküvőt — „kinagyításával” fájdalmasan ironikussá válik a film, anélkül, hogy elveszítenénk hitünket az együttélés lehetőségében. Bizunk, de a film által adott többlettudás kételyeket is ébreszt bennünk, hiszen a hajdani harag a mai napig tart, a legfájóbb sebek máig sem gyógyultak be.

Ezért is nagy jelentőségű vállalkozás Gyarmathy Líviáé, mert elsők között szól oknyomozásra, objektivitásra törekedve egy évtizedekig agyonhallgatott, de élő s hazánkban is százezreket érintő problémáról.

Ami hiányzik a filmből, pontosabban csak érintődik, az a nemzetiségek jövőjének kérdése. Nem kerüli ugyan meg a film a kérdést s Andrásfalvy Bertalan néprajztudós tanárosan fel is mondja, hogy valószínűleg a teljes asszimilálódás lesz a németek sorsa is, s hozzáteszi, hogy ez kár, „mert a béke nem az elszürkülésen alapszik, hanem a sok színnek a harmóniáján”. Igaz tétel, de meggyőzőbb lett volna ezt is életeken, sorsokon át bemutatni. A Magyarországot hazájuknak valló, ahhoz tűzön-vízen át ragaszkodó németek hitelesebben, érvényesebben tudtak volna szólni arról, miért lényegesek számukra századok után is anyanyelvűk, szokásaik stb. A film az asszimiláció elkerülhetetlenségét sugallja, s nem tér ki arra a lényegi kérdésre, hogy az asszimiláció folyamata mennyiben biztosítja az etnikai sajátosságok, hagyományok értékmentését. A film e hiányával együtt is sokat végzett a József Attila által jelölt, „nem is kevés” munkából.

92