Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Für Lajos: Az agrárkultúra megújulása az Alföldön, 1848-1914
Mind súlyosabb gondokat okozott a talajerőpótlás hiánya. Az átiszapolt termékeny földek az idő haladtával kezdtek kimerülni. S a szálak itt ismét az egyoldalú szemtermelés csomópontjába futnak. Egyfelől úgy, hogy a favorizált két növény, a búza és a kukorica nagyon tápanyagigényes, főként foszfort és nitrogént fogyasztó terményünk lévén, igen gyorsan kiszívta, felélte a humusz tápláló vegyületeit. A talajkimerülést, a növekvő foszfor- és nitrogén-szegénységet csak rendszeres és nagyobb részt szerves trágyával lehetett és kellett volna ellensúlyozni, megállítani. Trágya viszont alig vagy igen kevés volt, s azt a nagyon keveset is a faszegény Alföldön inkább tüzelésre kellett fordítani, s így a talajerő visszapótlására alig-alig maradt valami. A trágya pedig azért volt kevés, mivel az egyoldalú szemtermelés miatt alacsony fokon megrekedt takarmánytermelés nem tette lehetővé az intenzívebb istállózott állattartást. Legalább is nem olyan mértékben, hogy a trágyakvantumok a táperőben évről-évre hanyatló földek szükséges és növekvő szervesanyagigényét kielégítették volna. Az egykorúak gyakran szóvátették azt is, hogy a gazdák nem ügyeltek kellőképpen a vetőmagra, a vetőmagvak minőségére s a fajta megválasztására. Az előbb említett kényszerű tarlólegeltetés és a későn érő kukoricafajták kultiválása miatt többnyire magát a vetést sem lehetett időben elvégezni. Még pontosabban: a szükségesnél jóval később kerülhettek az ősziek magágyba, lerövidítva ezzel a tenyészidőt, s kockáztatva a megeredés és megerősödés kívánatos mértékét. A bonyolult és többrétű, ám egymással — mint láthattuk — szoros és szerves kapcsolatban álló okozati láncolatok együttes hatására a századfordulóra már egyre aggasztóbbá vált az Alföld középső és déli övezetében az agrártermelés és a gazdálkodás helyzete, jövője. Az egymásba visszatérő körök olyan bűvös pántot, fékező kötést raktak a termelés egész szerkezetére, amiből a termelőknek kitörni csak igen-igen nehezen lehetett. „A megapadt termékenységű talajon — összegezte a gondokat Cserháti Sándor — silány műveléssel űzött, túlhajtott búzatermelés oka elsősorban és legnagyobb mértékben annak, hogy az Alföld átlagtermései alacsonyak.” A bőven termő évek egyre ritkábbak, „számos kalamitások károsítják az Alföld legfontosabb terményét: a búzát.”25 Nem csoda, ha az országos hírű szakemberek a századfordulón már valósággal vészharangot kongattak. A legjobbak egyike írta 1907-ben: „Közvetlen szemléletből van alkalmam láthatni, mivé lett az egykori magyar Kánaán, ahol a föld néhány évtizeddel ezelőtt bőven ontotta az áldást anélkül, hogy a gazdának nagyon meg kellett volna magát érte erőltetni”. Ez a bőtermő föld egyre gyengébben fizet, alacsonyabbak a hozamok, mint számos más, nem alföldi és rosszabb adottságú megyében (amit a szerző számokkal is igazolt). „Csökkenőben van a talajok termőképessége, a termések nagysága, az állatállomány, a jövedelem, egy van csak növekedőben: a földbirtok adóssága”.26 Ezek az aránytalanságok nyilvánvalóan kihatottak az állattenyésztésre is. A legelők feltörésével nem tudott lépést tartani a szántóföldi takarmánytermesztés (a vetésterületnek mindössze 5—6%-át tette ki, míg az ország nyugati zónájában 10—14% körül járt).27 Mindez szükségképpen vonta maga után, hogy a szóban forgó körzetekben a korábbi nagyarányú és extenzív állattartás gyors lehanyatlásából adódó hiányokat nem lehetett istállózott tartással pótolni. A szarvasmarha- és juhállomány darabszáma és számaránya nagymértékben lecsökkent, amit a sertésállomány viszonylagos növekedése nem tudott ellensúlyozni. Az összes földterülethez mérten a sertés- és lóállományból ugyan viszonylag több jutott az Alföldre, mint az ország egyéb tájain. De ha vizsgálódásunk körét a mezőgazdasági művelés alatt álló területekre (szántó, rét, legelő) szűkítjük, kitűnik, hogy tájegységünk egyedül a lóállományból mondhatott relatíve és fajlagosan többet a magáénak (az ország lóállományának mintegy a felét tartották az Alföldön).28 A korabeli állattenyésztésnek fontos mutatója volt a szarvasmarha-állomány milyensége és szerepe az állatállomány egész szerkezetében. S mivel a gyors iramú fajtacserélődés korszakában járunk, a tenyésztés egyik minőségi mutatója az állomány fajtabéli összetétele volt. A tájegység állomány-részesedése e tekintetben jóval alacsonyabb, mint amennyi a terület után kívánatos lett volna (az ország 6,2 millió db állományából 1911-ben két millió sem jutott az Alföldre). Az állomány sűrűségi foka is elmaradt a fejlettebb dunántúli és kisalföldi tájakéhoz mérten. A meglévő különbségeket a minőségi tényezők emelik ki igazán.29 36
