Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Für Lajos: Az agrárkultúra megújulása az Alföldön, 1848-1914
A szarvasmarha-állomány fajtánkénti megoszlása 1911-ben (ezer darabban) Tájegység Pirostarka Szürkemagyar Borzderes Egyéb Duna jobb partja (Dunántúl) 1106 130 17 55 Duna bal partja (Kisalföld, Ny-Felv.) 691 20 10 28 Duna—Tisza köze 341 282 9 55 Tisza bal partja 203 545 72 70 Tisza-Maros szöge 451 158 4 29 Magyarország 3591 1872 171 392 Táblázatunk adatai világosan mutatják, hogy az első világháború előtt végrehajtott nagy országos állatszámlálás idejére a Dunántúlon, a Kisalföld északi és a Felvidék nyugati térségében, azaz: a korabeli Magyarország nyugati térfelében a szarvasmarha-állomány fajtacserélődése valójában befejezettnek tekinthető. Hiszen az évszázadokon át uralkodó szürkemagyar marhát végképp felváltotta a svájci fajtákkal keresztezett új magyar marhafajta, a pirostarka (amelyik, mint tudjuk, a takarmányt jobban értékesítette, jobban tejelt, hízékonyabb volt, ugyanakkor belterjes, istállózott tartásmódot követelt). Ezzel szemben az Alföld állattartása a fajtaváltásnak csupán a fele útján tartott még. Amint ezt a statisztika adatai bizonyíthatják.30 Az eddigieket mindössze azzal szükséges kiegészítenünk, hogy a fajtacserélődés akármilyen fokon állt is egy-egy tájegységen belül, a 100 kát. hold feletti, vagyis nem-paraszti birtokkategóriában az országosnál jóval hátrébb, a 100 kát. hold alatti, vagyis paraszti birtokosok körében pedig jóval előrébb tartott a minőségi jegyeket hordozó fajtacserélödés folyamata. Másszóval a kisüzemi paraszt- gazdaságokban mind az Alföldön, mind az ország többi más tájegységén, az állomány tömegét tekintve, sokkal intenzívebb állattenyésztés folyt, mint a közép- és nagybirtokok, az uradalmak nagyüzemi tábláin. Összegezve megállapítható, hogy a takarmányellátottság szűkösebb voltából adódóan nagytájunkon lényegesen lassúbb ütemben zajlott a szarvasmarha-állomány fajtacserélődése. Amíg a Duna jobb és bal parti részein (azaz a Dunántúlon és a Felvidék nyugati felében) 1911-re az állomány döntő hányadát (több mint 90 %-át) az igényesebb és termékenyebb pirostarka fajta alkotta, addig az alföldi tájakon az állománynak még közel felét a szürkemagyar fajta tette ki.31 Ugyanekkor a kukoricatermelést felfuttató övezetekben rohamos tempóban nyomult előre a sertéstenyésztés: az állatállományon belül számos állatra átszámított részarányuk néhány évtized leforgása alatt — a gyakori sertésvészek ellenére — megduplázódott, s 1911-re az állatállománynak 1/4-ét tette ki. Úgy vélem azonban, hogy a kortársi szemlélet hibájába esnénk, ha az egykorú Alföld mezőgazdaságát egészében az egyoldalú búza- és kukoricatermelés és a sertéstartás végtelen térségű birodalmának gondolnánk. Amint ezt tanulmányunk elején hangoztattuk: a XIX. század második felében felgyorsuló folyamatok révén sokrétűség és nagyfokú összetettség jellemezte már a nagyalföldi agrártermelést is. Ahogy akadtak az emlegetett „búza-kukorica” övezetén belül is fejlettebb szisztémával gazdálkodó (főként az istállózott állattartásra, az átlagosnál nagyobb baromfitenyésztésre s itt-ott a zöldségtermelésre átállni kezdő) kisebb-nagyobb körzetek, úgyanúgy fordultak elő az első világháború előtt is, főként a Tiszántúl északi felében (Hajdú, Szabolcs megyék, és a Nagykunság egyes tájain) ennél lényegesen elmaradottabb, a hagyományos állattartás kereteit éppen csak lebontani kezdő termelési körzetek is. Ugyanakkor az Alföld északi, sűrűbb településhálózatú peremén nagyjából az ország más hasonló tájaival megegyező agrárkultúra bontakozott ki.32 Ami a termelés intenzitását illeti, az Alföld legfejlettebb s igen nagy kiterjedésű övezetévé éppen korszakunkban a Duna—Tisza közi ún. Homokhátságnak, Ceglédtől Szabadkáig terjedő kimondottan belterjes agrárkultúrájú körzete lett. A jellegzetes tájkultúra létrejöttének kezdeteit s a XIX. század második felében lefolyt példátlan arányú kiszélesedését e sorok írója korábbi munkáiban részletesen bemutatta már,33 újraismétlésükre aligha lenne szükség. Kiemelni ezúttal azt kell csak, hogy a két megyényi, többszázezer holdas futóhomokos térségen a századfordulón a művelés alá vont szántóknak, a vetésterületnek már mintegy 10—15—20 %-át foglalta el a csakugyan belterjes művelésű szőlő- és gyümölcs, zöldség és fűszerpaprika. S ezzel nem csupán a nagyalföldi, de a magyarországi agrárkultúrának is, a belterjes állattartáson és változatosabb növénytermelésen nyugvó nyugat37
