Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Für Lajos: Az agrárkultúra megújulása az Alföldön, 1848-1914
dulón az Alföld egészét tekintve 20% fölött járt. Az Erdély nélküli ország összes tengeri termelésének közel 1/3-át három dél-alföldi vármegye: Bács-Bodrog, Temes és Torontál szolgáltatta. A most említett megyékben a századfordulón a bevetett területnek 35—38%-án termeltek kukoricát. Részaránya igen magas volt Arad (32%), Csanád (28%), Békés és Bihar (25%) és Szatmár megyében (24%), de 20% körül mozgott Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Jász-Nagykun-Szolnok és Csongrád megyékben is.23 Érthetően működtek ezen a tájon és éppen korszakunkban a legnagyobb és legsikeresebb magyar búza- és részben kukoricanemesítők: Mokry Sámuel, Baross László és Székács Elemér.24 A statisztika adatai meggyőzően támasztják alá mindazt, amiről a korabeli lapok, a szaksajtó és az agrárszakirodalom olyan sokat cikkezett, írt. Nevezetesen, hogy az Alföld jelentős területein a roppant arányokban kiterjeszkedő szántóföldeken ugyanolyan arányokban kiterjeszkedő búza- és kukoricatermelés honosodott meg. Ez a két növény, mint láthattuk, több megyében az egész vetésterületnek 60 —70%-át foglalta el, de Bács-Bodrog, Torontál és Arad megyékben elérte vagy megközelítette a 80%-ot. Csak röviden szólhatunk arról, hogy az egyoldalú, módfelett kiszélesített és továbbra is nagymértékben extenzív jellegű gazdálkodás milyen káros következményekkel járt az évtizedek előrehaladtával. A bajok egyik fő okát Cserháti Sándor, több más korabeli szakemberünk nézetével egyezően, az okszerűtlen gazdálkodást folytató tanyarendszerben látta. „Az Alföld középrészében uralkodó áldatlan állapotok első és fő oka — írta — az ott divó tanyarendszer, mely kizárja, lehetetlenné teszi az okszerű gazdálkodás meghonosodását.” A települések roppant nagy határában szétszórt s a tanyáján csak ritkán tartózkodó birtokosok gazdálkodásában szükségképpen alakult ki a kevés figyelmet és gondozást igénylő egyoldalú szemtermelés. S hogy ez így lett, annak okát elsősorban a gazdasági és gazdálkodásbeli előzményekben kell keresnünk. Erről pedig azért is szükséges szólnunk, mivel a történeti jellegű szakirodalom e sajátos folyamatok agrár vonatkozásait ez ideig kevéssé méltányolta. A török világ elmúltával az Alföldnek a középső (később inkább tanyarendszerű) és déli (kevésbé tanyásodó) övezetében — írta Cserháti — a kiterjedt határok jelentős hányada vízjárta terület volt. A folyók rendszeresen kiléptek medrükből s az elöntött térségeken sok iszapot raktak le. A vizek elvonulásával a rajtuk nőtt kövér fű elsőrendű bázisul kínálkozott az alföldi külterjes állattartás számára. Az említett nagyarányú folyószabályozások után azonban a rendszeresen megtermékenyítő kiöntések elmaradtak, viszont ott maradt a jól átisza- polt, humuszban nagyon is gazdag talaj. Ezek a földek egy-két évtizeden át kezdetleges megművelés mellett és trágya nélkül is igen bő termést hoztak, különösen jól fizetett a szántóföldi gazdálkodás kiszélesítésével arányosan növekvő területen termesztett búza. Miközben az Európát átmosó gabonakonjunktúra igen magasra hajtotta a gabonaárakat, az olcsón nyert bő hozamok s a magas árak újabb és újabb földterületek feltörésére sarkallták a termelőket. Szaporodtak a tanyák. A termelési eljárások színvonala viszont nem javult, a terjeszkedés gyors tempója miatt nem is javulhatott. A folyó- és vízszabályozások, másfelől a konjunktúra lehetőségei kimeríthetetlennek látszó földmennyiséghez és olcsó jövedelmekhez juttatták a gazdákat. Gondosabb művelés és nagyobb befektetés nélkül is jól fizetett a föld. Okkal nevezték el nagytájunkat éppen ekkor magyar Kánaánnak. A túlhajtott és igen egyoldalú szemtermelés azonban, párosulva az 1870—80-as évektől berobbanó tartós áresésekkel, dekonjunktúrával, súlyosan megbosszulta magát. A búza és a kukorica túlsúlya miatt nem alakulhattak ki a korszerűbb vetésforgók, a búza után igen gyakran, esetenként (pl. Hódmezővásárhely környékén) három-négy éven át búza következett, jobbik esetben is búza-kukorica váltogatták egymást. Az egyoldalú termelési szisztéma egyúttal okszerűtlen művelési eljárásokkal párosult. Elmaradott volt a talajművelés; rossz ekékkel szántották, pontosabban: inkább csak megkar- colgatták a talajt. Ám ezt a sekély szántást is mindössze egyszer végezték el, s egyáltalán nem alkalmazták a mélyszántást. Márpedig erre, a talaj nedvességtartó képességének fokozására az Alföld erősen kontinentális, az ország többi részénél sokkal csapadékszegényebb éghajlata miatt nagy szükség lett volna. Az őszi mélyszántásnak azonban igen gyakran objektív akadályai voltak. A termelők nagyrésze ugyanis későn érő kukoricát vetett, ezért a késő őszi érés miatt a legjobb szándék mellett sem igen kerülhetett sor a többszöri és az őszi mélyszántásra. A búzaföldeken pedig más okok gátolták a jobb és korszerűbb talajművelési eljárások alkalmazását. Minthogy az említett nagyarányú legelőfeltörésekkel az egyoldalú szemtermelés miatt nem emelkedhetett a takarmánynövények vetésterülete, ezért a gazdák mind nyomasztóbb takarmányhiánnyal küszködtek. Ezeket enyhítendő voltak kénytelenek igénybe venni legeltetésre a búzatarlókat. S ha hullott némi csapadék, a jószág csakugyan találhatott magának ezeken akár késő őszig is némi sovány táplálékot. A búzatarlókat tehát ezért nem lehetett korábban és többször megszántani. 35
