Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Für Lajos: Az agrárkultúra megújulása az Alföldön, 1848-1914

terheket is raktak a földszerző vállalkozókra. Többek között gyaníthatólag ezzel is magyarázható az említett alföldi tájak földjein fekvő, s az országos arányokat jóval meghaladó adósságterhek nagysága.

Összegzésül megállapítható, hogy a több ütemben végrehajtott legelőfelosztások és legelőfeltörések, továbbá a városi és magán jellegű földeken, a távoli pusztákon lebonyolított parcellázások, a kisbérietek, a homokmegkötési akciók, a folyószabályozások és lecsapolások közvetlenebbül, másfelől az említett demográfiai nyomás és társadalmi polarizálódás, a közlekedési és piacviszonyok változása, a hitelélet megélénkülése, a betáblázott terhek szorítása pedig közvetve ugyan, de mindenképpen óriási lökést adtak a tőkés jellegű agrártermelés szerkezeti átalakulásának s a jellegzetesen alföldi agrárkultúra és településforma, a tanyásodás, a tanyarendszer nagyarányú kibontakozásának.

Amennyire jellegzetesen alföldi jegyeket is hordoztak az átalakulást mozgató tényezők, ugyanolyan mértékben viseltek eltérő vonásokat a termelés belső folyamatai is. Az egyik szembeötlő és számszerűen is követhető mutatója ennek a művelési ágakban bekövetkezett, az országosnál sokkal nagyobb arányú, szinte gyökeresnek mondható átalakulás. A Duna-Tisza közének egészét nézve pl. az agrár- földrajzosok számítása szerint a szántók területe több mint kétszeresére, abszolút számokban mintegy 700 ezer kát. holdról 1550 ezerre nőtt. Miközben a legelőké a korábbinak közel 1/3-ára (850 ezer holdról 320 ezerre) csökkent. Hasonlóan nagyarányú apadás következett be az ún. terméketlen földek s jelentős fogyás figyelhető meg a rétek esetében is.14 Hasonlóan heves folyamatok játszódtak le a tiszántúli nagyhatárú települések mezőségein is. Békésen és Békéscsabán pl. írja a településföldrajzos, a folyószabályozások, lecsapolások és a legelőfeltárások révén 1850-től 1895-ig csaknem megduplázó- a folyószabályozások, lecsapolások és a legelőfeltörések révén 1850-től 1895-ig csaknem megduplázó- rövidebb idő, mindössze három évtized (1862-től 1895-ig) alatt megduplázódott a szántóföld (11 ezerről 20 ezer fölé emelkedve) s majdnem egyötödére csökkent a legelő (9,6 ezerről 2,2 ezerre).16 Ugyanilyen mértékű átrendeződést mutatnak Hódmezővásárhely,17 a hajdú városok,18 a jász és kun kerületek vonatkozó adatai is. Holott a szántók országos méretű növekedése 1850-től 1895-ig mintegy 40%-os volt, de 1913-ig is csak valamivel magasabb 50%-nál.19 A századfordulóra így állt elő az a sajátos helyzet, hogy az Alföldön a szántók 70%-os részaránya jóval felülmúlta mind az országos (43%), mind pedig a többi országrész átlagát, s a szántóknak az egész országot tekintve csaknem fele (46%-a) az Alföldre koncentrálódott.20

Az országosnál Alföld-szerte tapasztalható kétszerte nagyobb növekedési ütem hasonló mértékű (anyagi-tárgyi és szellemi) felkészültséget és kétszeres erőfeszítést kívánt volna a termelőktől ahhoz, hogy a növekedés lendületével a termelés jellege és színvonala, igazodva a korszerű követelményekhez, lépést tudjon tartani. Ez a kívánalom azonban, akár a termelés szerkezetét, akár a termelés módját nézzük is, érthető okokból nem teljesülhetett. A robbanékony gyorsaságú extenzív terjeszkedést a termelés intenzív irányú mélyülése már akkor sem tudta követni.

Utaltunk ugyan rá, mégsem árt hangsúlyozni, hogy az agrárkultúra szerkezeti és jellegbeli átalakulása mellett a polgári korszak termeléstörténeti folyamataiban döntő szerepe a fogyasztói kihívásnak, még pontosabban: a piacviszonyoknak volt. Előbb a század közepén Európát átjáró hatalmas konjunktúra-hullám, majd az 1870-es évektől jelentkező hasonlóan erőteljes dekonjunktúra szólt bele nagy erővel a termelési folyamatokba. Nem annyira a megtermelt javak kelendősége, értékesítése okozott gondot, hanem az árak hullámzása: hirtelen felszökése, majd zuhanása lendítette ki és sodorta az országosnál sokkal mélyebben válságba az Alföld mezőgazdaságát.

A más-más előjelű és minőségű, de furcsa módon mégis egyirányba munkálkodó tényezők együttes hatására, amint ez a korszak kutatói előtt ismeretes, a század közepétől Alföld-szerte hatalmas arányokban kiszélesedett a növénytermelés, ám ezen belül, akárcsak korábban, egyeduralkodó maradt a gabonatermelés. Megállapításunkban a jelentéktelennek látszó közbeszúrás — hogy ti. „akárcsak korábban” — és a „maradt” — érdemel különleges figyelmet. A lejátszódó nagyszabású expanzió ugyanis teljességgel extenzív keretek között, mondhatni extenzív módon zajlott le. Mindez persze aligha történhetett volna másként. A terjeszkedés extenzív jellege azt jelentette, hogy az agrártermelésre — óriási körzetekben — továbbra is a hagyományos szerkezet, az ugar kiiktatását nem számítva, a hagyományos művelési és termelési eljárások maradtak jellemzőek. Lényeges eltérés két ponton mutatkozott. Főként az Alföld középső és déli felében a gabonafélék között ekkor emelkedett ki a búza s hódított el nagyobb teret. A kiegyezést követő időszakban az alföldi gabonatermelésnek már mintegy a középpontját képező négy megyében: Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Csanád és Csongrád megyében a búza 45—50%-át foglalta el a vetésterületnek. De részaránya nem sokkal volt kevesebb a többi dél-alföldi megyében sem.21 Vetésterülete igen magas volt, 40% fölött járt Torontál, Temes, Arad, de Hajdú és Borsod megyékben is.22

A búza övezetében tört előre s szerzett magának igen rangos helyet a kukorica. A történelmi Erdélyt nem számítva, vetésterülete messze magasabb lett, mint a többi országrészben: a századfor34