Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Csengey Dénes: Még egyszer ugyanott: elbeszélés

Rogyasztott térddel perdült meg, a nagy kulcsot maga elé emelte laza karral, mint egy kézifegyvert. Azután — izmai finoman remegtek még, de tekintete nyílegyenesen, rebbe- nés nélkül szúrt a levelek között csillogó szempárba — leeresztette a karját, és azt mondta lassan:

— Jó, jó. Nincs baj. Barát barátnak barátja. Jó, igen.

Ismét nevetett azon a mély, alig emberi hangon, s amikor hallotta, hogy a kutya az indákat megreccsentve óvatosan megmozdul, sarkon fordult, és toronyiránt átvágott a bozóton.

Az apró présház váratlanul tűnt fel, szinte elébe rogyott, ahogy kiért a csalános tisztásra. Az ágaktól, gyökerektől átjárt vályogfal egy pillantásnyi időre a szurdikfalat, a belőle kinyúló önálló életre kelt végtagokat idézte fel, de ott a lösz alakzatai sziklaszakadékok maradandóságát sejtették, ezeket a vályogfalakat pedig szinte csak a romló tetőgerendák tartották össze, attól lehetett félni, hogy egy köhögés összedönti őket.

Ezt már tanította is egyszer, a Zöld Angyalról fűzve a szót, részletesen elmagyarázta az osztályának, hogyan halnak meg ezek a vert falú, nádtetős tanyák. A szél megbontja a nádat, a tető elvékonyodott részeit átveri egy jégeső, áznak a vályogfalak, a víz járatait repedésekké tágítják a téli fagyok, az olvadó hó súlya alatt leszakad a kis melegedő szoba padlása, a megpudvásodott tetőgerendák elroppannak derékban, meghasad a szüretelőkád, megszuvasodik és ereszteni kezd a puttony, a prés fája szétkorhad, vasát megeszi lassan a rozsda, a döngölt padlóból kidugják fejüket a gazok, végül egy felhőszakadás szétmossa a kupac vályogot, beszakítja, elönti a pincét, meghordja a tisztást friss iszappal, magok millióival... Még évek múlva is meglátogatta időnként az a sötét pátosz, melynek ívén szinte kántálássá emelkedett az a verselemző magyarázata. Most mégsem ez jutott eszébe, hanem nagyapját, aztán nagyapja gazdátlan kalapját az előszobafogason, aztán nagyapja földben romló koporsóját vélte megpillantani, és amíg a rozsdás kulcsot forgatta a sikító zárban, olyan érzése támadt, mintha az öregember ma találkozót adott volna neki ezen a helyen.

Mélyen belélegezte az ajtónyitásra felfelhőző penész illatát, és először is a pincébe ereszkedett le. A gyertya rendes helyén, a legelső hordón állt a talpas tartóban, a megfeke- tült löszfalak között szétugró világosság megmutatta, hogy ide még nem talált bejáratot a rothadás. Lopok, csapok, akonák, kalapács rendben a faállványon, a hordók épek voltak, és kettő közülük nem kongott, amikor ujjával sorra megkopogtatta a feneküket.

A rézcsapot ingével törölte tisztára, és egyetlen mozdulattal ütötte a helyére. Eresztett egy decis pohárba, megrázta, kilöttyintette, aztán megtöltötte a poharat, és — színét a gyertyavilágnál hosszan vizsgálva előbb — ivott a kadarkából, mely sötét volt, és sűrű, mint a vér.

S csak ekkor, az üres pohárral kezében tűnődött el azon, hogy mit is keres ő itt voltaképp.

A kérdés se jó nem volt, se egyszerű.

Ivott még a borból — csak az időt húzta vele —, azután ujjait segítségül híva megpróbálta elvégzendő műveletté alakítani a helyzetét. A tanévnek vége, reggel volt az évzáró, a városban mostantól semmi dolga. Felesége egy hete már Siófokon, ma egész délután várakozik majd a buszpályaudvaron, újabb és újabb lehetséges járatokat szemelve ki a menetrendben, s a megadott érkezési időpontok előtt néhány perccel mindig megigazítja majd szemöldöke kékes rajzolatát. Holott ő nemigen fog ma utazni. Másfelől itt van ez a présház, áll már vagy százötven esztendeje, és nemcsak hogy nem foglalták vissza vérszomjas sváb kommandók, de tíz éve, nagyapja temetése óta ő az első, aki átlépte a küszöbét. Itt áll egy háromezer nappal ezelőtti pillanat kövületében, nem messze a vakablaktól, melyen egy bádogtányéron néhai Bóna Mihály bicskája rozsdáll, fél kiló szalonna avasodik. Cipője orrával elérhetné a csántéron feldőlt, a kiömlött és aztán megkocsonyásodott borba beleragadt poharat, melyet helyére tenni elmulasztott az egyébként akkurátus szomszéd, amikor szélütötten elzuhanó Miska bátyját, pontosabban már csak a holttestét kivonszolta a pincéből. Látja az esés nyomát az elgereblyézett homokban. Tudja, krumpli29