Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Csengey Dénes: Még egyszer ugyanott: elbeszélés

halmot takar a durva szálú szövetté sűrűsödött csíragubanc, vetnivalót, soha már földbe nem kerülőt.

Itt áll az időnek egy távoli pillanatában, melyet talán egy fél év múlva betemet, megszüntet, visszaidézhetetlenné tesz a rászakadó tető. Bora is van elég, hogy kiverje a fejéből a Volán-menetrendet.

Legyintett, megrázta a fejét. Ezt szépen elbábozta magának az öt ujján, kerek mese, de ő azért csak — hiába szeretne mást — a pince nyirkot izzadó padlóján áll, most, ebben a pillanatban, nem pedig máskor, baljában pohár a pohár, nem kegytárgy, és benne a tízéves aszúnak boríze van, semmi egyéb.

Ingerültté tette ez az elháríthatatlan gondolat. Mintha valami szégyene nyomait tüntetné, úgy ütötte be az akonát, tette helyére a kalapácsot, a poharat, a gyertyát, és indult kifelé a pléhtányérral, hogy kidobja a romlott szalonnát.

Akkor megint meglátta a kutyát. Vágott farkú, idomtalan pofájú bulldog, ferde gerinccel ült vagy tíz lépésnyire a tanyától, és — mint a fajtájabelieknek gyakran — folyt vastagon a taknya. Ilyen állatot nem tud megrúgni az ember. Megsimogatni még kevésbé.

— Nahát — mondta végül. — Meghoztam az ebédedet, barát.

Nézte az állatot, amint eszik; cserkészve, elugrásra feszült inakkal közeledik a szalonnához, belekóstol, felkapja a fejét, elperdül, visszakushad, felbámul zavaros szemmel, megint kóstol, vár, megnyugszik, rágni kezd folyamatosan, és eközben lassan felingerlődik, mordul, acsarog, szinte már marakodik az étellel. Nézte a kutyát. Egyszerre érzett éhséget és édeskés ízű, vastag hányingert. „Hát így” — mondta félhangon. — „Mind ilyenek leszünk, ha eleget éhezünk hozzá.”

Két vödör vizet hozott a szomszéd kút járói, kimosott egy szapulót, és meghord ta azt is tisztával. Elszívott egy cigarettát — a negyvenedik volt aznap —, sűrűn köhögve váltott pár szót a helyéről nem tágító kutyával az új hétvégi házakról, melyek úgy benőtték pár év alatt a hegyoldalt, mint az akácsuttyók nagyapja szőlőjét. Terjeszkedik a gyom az erdő felől is, a város felől is, morogta, aztán — akkor már beismerő öngúnnyal játszotta azt, hogy társaságban van — elmondta a történetet a szolgáról, aki Perzsiába szökött a halál elöl fejedelme leggyorsabb lován, hogy ott találkozzék össze a hírhedett alakkal, akiről még senki sem adott hiteles személyleírást. A kutya csak vinnyogott rá, és hasával a földet súrolva közelebb kúszott, mintha becéző szóval csalogatnák.

Eldobta a csikket, munkához látott. Felgurította sorban az üres hordókat a pincéből, felhozta a lopókat, demizsonokat, kicipelte a nehéz diófa asztalt, rá az összes edényt, üveget, poharat. Tüzet rakott, vizet tett fölé a nagyobbik üstben, és amíg az melegedett, előbb kihordta szellőzni a bűzlő ágyneműt, a félig elrohadt matracokat, aztán szétszedte, leolajozta a prést, a permetezőgépet, papírzsákba szedte a sarokban penészedő babszalmát, dísztököket, avas diót, régi újságokat, rongyokat, az elcsírázott vetőmagokat zacskóstul, s odakint meggyújtotta a zsákot. Közben imitált rúgásokkal távol tartotta magától a dörgölőzni vágyó bulldogot. Elijesztette, mert attól tartott, hogy meg találja simogatni.

Kisöpört, lepókhálózott, megsúrolta az asztalt meg a székeket, letörölte a port a Kisjé- zust szoptató Mária képéről, és rögzítette a falon a Talpra magyar, hí a haza feliratú, egyetlen rajzszögön csüngő felvédőt, amelyen egymás karjaiban Kossuth és Petőfi volt látható, s a háttérben az orosz ágyúvonal, mintegy az egész képet koszorúzva. Egy oklevelet is talált, mely valami borversenyről származott, és helyezetlen részvételt igazolt.

Közepén túl járt már a délután. Érezte, hogy éhes, de nem állt meg, dolgozott tovább, mintha robotban. Fehér nadrágja lassanként földszínűvé változott.

Mosogatás közben a feleségére gondolt hosszan, távoli émelyedéssel, és csodálkozva észlelte, hogy zuhannak ki egymás után a felidézett pillanatok az elmúlt éveket járó emlékezetéből. A barna haj szép mozdulása az olvasólámpa fényudvarában, a mátkafátylat a barnára sült arc elé ejtő kéz, ölelő birkózások a heverőn, a kölcsönkapott szőnyegen, a hosszú esték, amikor úgy keringtek egymás körül a majdnem üres szobában, puha, jól kitapogatott lépésekkel, mint két óvatos gladiátor annak tudatában, hogy a tagjaikban feszülő mozdulatot csak egyszer lehet elhibázni. „Meghívnám Lacit” — mondta Anna.

30