Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Für Lajos: Az agrárkultúra megújulása az Alföldön, 1848-1914
sokféleség, az agrárkultúra nagyon is összetett jellege (amit a fejlődési fokozatok között keletkező feszültségek tovább bonyolítottak), földrajzi nagytájunk arculatán éppen akkor vált meghatározóvá, amikor az általános köztudatban ezzel nem éppen egybevágó képzetek is meghonosodtak. Főként a könnyedségre hajló zsurnalisztika jóvoltából éppen korszakunkban kaptak lábra a végeláthatatlan alföldi rónáról, a tengersík vidékről, a délibábokról képződött álromantikus nézetek, amelyekben kolompoló, delelő gulyák, száguldó ménesek, szűrös-subás pásztorok, útmenti csárdák, legendás betyárok, gémeskutak s a jobbik esetben is hullámzó, ért kalászt lengető búzamezők alkották a felszínes képzetek főbb elemeit. Jelezvén a köztudat és a valóság között gyakran tetten érhető diszkrepanciát is. Tudjuk, hogy az eddig általánosságban jelzett fejlődési folyamat nagyobb részt egybeesett a magyarországi tőkés agrárfejlődés pályavonalával. Hiszen a termelés kiszélesedése és differenciálódása, a tájkultúrák keletkezése és létrejötte a tőkés korszakbeli mezőgazdaság legfőbb jellegzetességei közé tartozott — Magyarországon éppen úgy, mint a kontinens fejlettebb zónáiban. Ám ezzel távolról sem szeretnénk azt állítani, hogy az alföldi agrártermelés csupán önmaga múltjához, a megelőző századokhoz mérten lépett nagyot előre s produkált minőségileg mást a szóban forgó korszakban. A sajátos jellegzetességek ugyanis az ország többi részével egyetemben a haladás eltérő ritmusában, az útszakaszok tagolódásában, a megtett távokban éppúgy kimutathatók, mint a már említett intenzív, kiugró agrárkultúrák létrejöttében. Mutatkoznak eltérések, vagyis találhatók alföldi jellegzetességek a tőkés agrárfejlődést inspiráló —mozgató külső tényezők körében is. Elsőnek mindjárt a népességnövekedés nagyobb mértéke tűnhet a szemünkbe. Az Alföld keleti és északi peremén elhelyezkedő megyék földrajzilag ugyan átnyúltak a szomszédos domb- és hegyvidékekre, még inkább foglal magába nem alföldi tájakat a korabeli statisztikai felvételek országrészt jelölő (ti. Duna-jobb, Duna-bal, Tisza-jobb, Tisza-bal part etc.) gyakorlata. Az adatok mégis arról tanúskodnak, hogy az országosnál lényegesen magasabb az Alföld népességnövekedése. 1869-től a századfordulóig Magyarország népessége (Horvát—Szlavónország nélkül) 23%-kal emelkedett, ezzel szemben a Duna—Tisza közének növekedése ennek több mint kétszerese (52%) s a Budapest nélküli Pest—Pilis—Solt—Kiskun vármegyéé valamivel ennél is magasabb (53%) volt. A népességnövekedés akkor is jelentős, ha tudjuk, hogy a megyei átlag magába foglalta a főváros környéki agglomerációt is. Bács—Bodrog népessége az országos átlagnak megfelelő mértékben emelkedett. Pest után viszont 47%-ával Csanád megye emelkedett jóval az országos átlag fölé. Ám kisebb-nagyobb mértékben felülmúlta az országos növekedés ütemét Csong- rád (37%), Jász—Nagykun—Szolnok (35%), Szabolcs (31%), Békés (30%) és Hajdú (24%) megye is. Jóval az országos átlag alatt mozgott a „vegyes” felszíni és falurendszerű perem vármegyék (Heves 20%, Szatmár 17%,Bihar 11%, Arad 13%,Temes 10% ésTorontál 11%) népességnövekedése.4Az országosnál lényegesen nagyobb iramú népességnövekedésről tudósítanak a helyi adatok is, így a hajdú városokról5, a békési6 és a Duna—Tisza közi településekről készült monografikus feldolgozások7. Az országos átlagot meghaladó, illetve alatta mozgó gyarapodásban a bevándorlás Pest és Csanád megyékben játszhatott (részint a parcellázások és telepítések révén is) nagyobb szerepet. A többi vármegyében főként a természetes szaporulat dinamikája vagy lanyhulása (Arad, Temes és Torontál megyékben a terjeszkedő egykézés), illetve a kivándorlás mértéke: megléte vagy nemléte volt a népesedési viszonyok alakulásának alapvető szabályozója. Számunkra azonban itt az a fontos, hogy a népességnövekedés nagyobb dinamizmusa révén (növelve részint a fogyasztó, sokkal inkább azonban a termelő népességet, a „munkáskezeket”) az átlagosnál erőteljesebb volt az a demográfiai nyomás, ami az agrártermelés kiszélesítését, s egyben a társadalmi feszültségek fokozódását is serkentette. Amíg a demográfiai ösztönzők az országosnál fokozottabb mértékben hatottak az agrártermelésre, ugyanakkor mérsékeltebbnek látszik a közlekedés lendítő ereje. Épp az agrártermékekre való tekintettel a vasúti fővonalak itt ugyan előbb kiépültek, mint az ország többi tájegységén, a vasútvonalak hálózati sűrűsége azonban a ritkább szövésű mellékvonalak miatt mögötte maradt a dunántúlinak és a kisalföldinek. Kivételesnek csupán egy-egy belterjesebb kultúrájú körzet viszonyai mondhatók, mint pl. Kecskemété, ahol a századfordulóra több helyiérdekű szárnyvonalat építettek ki, kiterjedt tanyavilágában 14 vasútállomással és 16 megállóval8. Még rosszabb volt a helyzet az úthálózat tekintetében. A századfordulón már az agrártermelés, legfőképpen pedig a zöldség-, gyümölcs-, szőlő- és kenyérgabona-termelés döntő bázisát képező Nagy-Alföldön igen siralmas állapotok uralkodtak. Az 1890-es évekig Hajdú és Csongrád vármegyében pl. az 548 km-es, illetve a 350 km-es törvényhatósági úthálózatból kőburkolattal még egyetlen talpalatnyit sem sikerült befedni9. Nyilvánvaló, hogy főként a burkoló anyag hiánya, igen költséges előteremtése, odaszállítása okozta a közutak roppant elhanyagolt állapotát. A most említett hátrányokat azonban valamelyest ellensúlyozhatták az 32
