Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Varga Domokos: Hangok és hangulatok
re, hogy a halva találták alighanem a benne rejtőző halál szóval, tehát az egyszer már kimondott tragikus közlés megkettőzésével is hat, s ezt erősíti még jobban a következő sor két h-s szókezdete. Vagy hogy az ifjú szivében összehangzó — /-fel, w-vel hangsúlyosított — í-je hogyan válik dominánssá a negyedik sorban, s megy át még az ötödikbe is, de ott a gyilkos í-je már az erőszak, ölte, őt hármas ó'-jének adja át a főszerepet. A gyilkosbeli il összecseng az öltebeli ó7-lel, mint ahogy összekoppan a két k és a g, s együtt pattan a két t is, végtére egészen átvéve az uralmat az előző sorok s, sz, z hangjaitól. Hogy mit akar kifejezni mindez? Külön-külön, egyes hangonként, hangcsoportonként: semmit. Együttesen azonban egy olyan érzelmi telítettséget segít előidézni — nemcsak a szavak értelme révén, hanem zenei eszközökkel is —, amely az olvasókban is fölkeltheti a halálhír miatti döbbenetét. Ez a döbbenet végigkíséri aztán az egész verset. A hangok zenéje tehát továbbszól, például ilyen sorok által: „H ever egyszerű ravatalán”, „A palotát fedi fekete posztó”, „Áll a tetemnél tiszti pörorató”, „Marad a tört vér, fekete folt”, „Szeme raokat/an lángot lövell, „S wércse-znrongással rohan el” ... Folytathatnám még Ady-sorokkal, strófákkal, vagy újabb József Attila-idézetekkel (hisz ő minden elődjének az eredményeit belesűrítette a maga verseinek a zenéjébe, beleszámítva még Vikár Béla magyar Kalevaláját is), de a további elemzést-kóstolgatást már inkább az olvasóra bízom. A lényeg az, hogy a versek felfokozott érzelmi légkörében az azonos és rokon hangok, hangcsoportok olyan ismétlődései, párhuzamai is fontossá válnak, amelyek a közlés egyéb formáiban elhanyagolhatók (kivéve talán itt-ott a vershez közelítő szépprózát). Ugyanezek a hangpárhuzamok egyebütt esetlegesek és hatástalanok. Itt azonban szervesen beépülnek a vers szövetébe, zenei elemmé válnak, s lüktetésükkel erősítik a mű egészének érzelmi hatását, hangulati telítettségét. Mire jó mindez? Jogos a kérdés. Nem meddő játék-e a hangoknak ez a szavakból, verssorokból való kiszemezgetése? Hiszen hiába szedjük szálára egy-egy vers valamennyi zenei hatótényezőjét, ezek együttesen sem magyarázhatják meg a szépség végső titkát, nem adhatnak igazi fogalmat róla, miből fakad a művészi szó századokon átható ereje. Költőnevelésre valóban aligha alkalmas a versteremtő eszközök bármilyen aprólékos boncolgatása. De értő olvasók neveléséhez talán mégis hozzájárulhat némi eligazítás a nyelvzene, s verszene és ezen belül a hangkompozíció terén. Az új nemzedékek nyelvének szegényedéséről, szókincsének zsugorodásáról már többen adtak vészjelzéseket. De arról az értetlenségről is, amellyel sokan már József Attilát is kezükbe veszik. Hát még Adyt, s hát még az előző századok költőóriásait. A jelek szerint mindez kórtünet. Egy olyan érzelmi beszűkülésre vezethető vissza, amelyért kár volna csak a felnövekvő fiatalságot kárhoztatni. Akik tenni akarnak ellene, azoknak egyik legfőbb segítsége az irodalom, s ezen belül a költői szó ereje lehet. Ehhez azonban közös nyelv kell. Olyan nyelv- és verstanítás, amely közelebb hozza a tanítványokat a mesterekhez. E pedagógiai cél elérésében szolgálhat talán némi segítségül nyelvünk efféle kóstolgatása is: a köznyelvé, tájnyelveké, írók és költők nyelvéé. Egybecsengő szavak gyűjtése, összevetése, csoportosítása, állandó szókapcsolatok, kifejezések hangzásbeli kötőanyagának kifürkészése, szépprózai szövegek, s nem utolsósorban versek és újabb versek zeneihangulati elemeinek számbavétele, nemcsak ésszel, hanem szívvel is, nem szakadva ki közben egy percre sem az egész vers érzelmi varázsából, sőt minden újabb felfedezéssel azt erősítve. Nem hiszem, hogy ez ne volna lehetséges. És ne volna hasznos. 85
