Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Romsics Ignác: Az agrárkérdés nemzeti-nemzetiségi aspektusa 1890-1918 között
ségi parasztság földszerzésének megnehezítése céljából felvetette a központi fekvésű hitbi- zományok áthelyezését a premterületekre. Emellett nagyobb arányú telepítést szorgalmazott a Székelyföld és a Tiszántúl közötti vegyes lakosságú területeken, elsősorban a Mezőségen. Ennek célja egy Debrecentől Sepsiszentgyörgyig húzódó összefüggő magyar etnikum kialakítása lett volna.2 Érdekes, hogy az erdélyi román mozgalmak századvégi aktivizálódása, s új, irredenta irányvételük a Szabadelvű Párthoz tartozó Beksicséhez nagyban hasonló következtetésekre juttatták a függetlenségi Bartha Miklóst is, aki pedig a 80-as években még a román —magyar megbékélés lehetőségéről és szükségességéről cikkezett. Barthára ma elsősorban hírhedt szociográfiája, a Kazárföldön miatt hivatkoznak az eszmetörténészek, amely az Egán-féle kárpátaljai akcióval összefüggésben részben a galíciai zsidók, részben az idegen eredetű nagybirtokosság ellen irányult. Ugyanilyen fontos helyet foglalt el azonban hírlapírói működésében az erdélyi kérdés, s ennek részeként az erdélyi román polgárság és parasztság földvásárlási tevékenysége is.3 A Beksicsével és Bartháéval hasonló aggodalmaknak, ill. céloknak hangot adó századvégi politikusok közül említhető még báró Bánffy Dezső, a 90-es évek miniszterelnöke, aki szintén „az egységes magyar nemzeti állam megalkotása” érdekében szorgalmazta az erdélyi telepítést, továbbá Vargha Gyula, a Statisztikai Hivatal igazgatója, aki ugyancsak erős magyar falvak telepítését sürgette a nemzetiségi vidékeken. „Mint a sár, a vakolat lehull a falról, úgy fognak lehullani egész területek Magyarország testéről, ha okos telepítési politikával a magyarságot meg nem erősítjük” — mondotta egy alkalommal.4 A századvég és a századelő konzervatív nemzeti birtokpolitikai elképzelései Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1909-es birtokpolitikai törvénytervezetében összegeződ- tek. A 368 szakaszos tervezet szinte mindazokat a javaslatokat felölelte, amelyek az elmúlt két évtizedben felmerültek. Gerince az állami telepítés gondolata volt, amelynek szükségességét Darányi főleg nemzeti szempontokkal (nemzetiségek földvásárlásai, egykézés, kivándorlás) indokolta. Megvalósítása optimális esetben közel 1 millió hold parcellázását, ill. bérletbe adását, azaz az 500 holdon felüli nagybirtok mezőgazdasági földterületének mintegy 10%-os csökkenését eredményezte volna. A telepítési tevékenység a javaslat intencióinak megfelelően főleg a nemzetiségi vidékeken erősítette volna a magyarság helyzetét.5 Darányi tervezetét a közvélemény és a hivatalos körök jelentős része támogatta. Törvénnyé, s ennek alapján valósággá azonban ennek ellenére sem vált. Ennek közvetlen, ill. felszíni oka az volt, hogy röviddel a tervezet elkészülte után megbukott a koalíció, amellyel együtt bukott Darányi is. Közvetett és valódi okának azonban egyrészt az tekinthető, hogy a Darányi-féle tervezetnek nemcsak támogatói, hanem befolyásos belső ellenzői is voltak, másrészt pedig az, hogy megvalósítása az ország, illetve a Monarchia külpolitikájával sem igen lett volna összeegyeztethető. A tervezet ellenzői közé tartoztak természetesen a banki és ipari érdekeltségek, amelyek előtt egy nagyarányú állami földvásárlás esetén jórészt elzárult volna az a lehetőség, hogy tőkéjüket földbe fektessék. De ellene volt a földbirtokosság egy vagy talán nagyobb része is, amely ha már eladni kényszerült, tekintet nélkül nemzeti szempontokra, mindenkor a legelőnyösebb feltételek mellett akart eladni. S a legmegfelelőbb terep erre természetesen a szabad piac volt. Külpolitikai szempontból abból adódott a törvénytervezet problematikussága, hogy a nemzetközi és a balkáni erőviszonyok adott konstellációjában a Monarchiának nagy szüksége volt Románia szövetségére vagy legalábbis jóindulatú semlegességére. Nyilvánvaló volt, hogy az erdélyi románság földszerzési lehetőségeinek megakadályozása Bukarest magatartását kedvezőtlenül befolyásolta volna. Mindezek a részben elvi, részben gyakorlati, s ezen belül kül- és belpolitikai megfontolások legmarkánsabban Tisza politikájában összegződtek, amely 1910-től ismét kormányzati politikává vált. A koalíciós Wekerle-kormányt követő munkapárti kabinetek éppen 27
