Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Romsics Ignác: Az agrárkérdés nemzeti-nemzetiségi aspektusa 1890-1918 között
Romsics Ignác Az agrárkérdés nemzeti-nemzetiségi aspektusa 1890—1918 között* A. JL baloldali magyar politikai gondolkodás és ennek nyomán az 1945 utáni magyar történetírás az agrár-, föld-, ill. parasztkérdéshez általában mint társadalmi, szociális kérdéshez közelített. A maga korában, legalábbis 1918-ig azonban az agrár-, illetve a földkérdést részben vagy talán elsősorban nemzeti-nemzetiségi problémaként kezelték. A kérdés ilyen jellegű megközelítése főleg az agrárius mozgalomra volt jellemző. Élt azonban ez a szemlélet a politikai katolicizmuson és más — többnyire konzervatív — politikai áramlaton belül is. Hogy ezek az irányzatok mit értettek az agrárkérdés nemzeti aspektusán, azt legrövidebben és ma is közérthetően gróf Károlyi Sándor fogalmazta meg. „Akié a föld, azé az ország” — hangoztatta az agráriusok vezéregyénisége. S ez alatt azt értette, hogy az ország addig magyar, ameddig földbirtokállománya is magyar, azaz magyar tulajdonú. A 19. század végén és a 20. század első két évtizedében a konzervatív politikai gondolkodás három fő ellenségképpel dolgozott. Az idegen, elsősorban osztrák eredetű nagybirtokosokéval, akik közül 1900-ban csak a nem magyar állampolgárságúak mintegy 2 millió kát. holdat, tehát az összes föld mintegy 4%-át tartották kezükben; a magyar állampolgárságú zsidó birtokos- és bérlőrétegével, amely 1914-ben az összes terület 4,15%-át birtokolta, s ennek kb. dupláját bérelte; s végül a nemzetiségek ellenségképével.1 A továbbiakban csak ez utóbbival, tehát a nemzetiségek, s részletesebben ezen belül is csak az erdélyi románok földvásárlásaival, ill. a konzervatív magyar politikai gondolkodás ezzel kapcsolatos reakcióival fogok foglalkozni. A földkérdés nemzeti szempontú megítélésének első nagy hatású képviselője korszakunkban a szabadelvű Beksics Gusztáv volt. 90-es évekbeli cikkeiben és tanulmányaiban Beksics főleg a kötött birtokokat, ill. a kötött birtokok adott földrajzi elhelyezkedését kritizálta. A hatalmas kiterjedésű latifundiumok — mutatta ki — túlnyomórészt magyarlakta vidékeken helyezkednek el, míg a nemzetiségi peremterületeken arányuk lényegesen kisebb. Ebből — tette hozzá — az következik, hogy éppen az alföldi és dunántúli magyar parasztság földszerzési lehetőségei igen korlátozottak, s a széleken elhelyezkedő nemzetiségi parasztságé viszonylag kedvezőbbek. A nemzetiségi, s ezen belül elsősorban a román parasztság földszerzését Beksics különösen azért tartotta nemkívánatos és megállítandó folyamatnak, mert biztosra vette, hogy a két dunai fejedelemség egyesülésével (1861), ill. a román királyság függetlenségének nemzetközi szavatolásával (1878) a román politika egyik alapvető céljává Erdély bekebelezése vált. Követeljenek bár a románok csak autonómiát vagy nyelvi-közigazgatási területeket, a végcél — hangoztatta — minden esetben ugyanaz: Erdély elszakítása Magyarországtól. Javasolt terápiájában Beksics szakítást követelt a „semmilyen eredményre sem vezető” asszimilációs politikával, s a gazdaság-, ill. szociálpolitikára helyezte a hangsúlyt. Az alföldi és dunántúli magyar parasztság földszerzésének megkönnyítése, illetve a nemzeti* Elhangzott a Móra Ferenc Múzeum által szervezett „Parasztkérdés 1890—1930” c. konferencia egyik előadásaként 1985. május 10-én, Szegeden. 26
