Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Hegyes Zoltán: Venyigenapló
egy elektronikai cégé. A karbantartó telepet két német juhász, a BVKM-épületet megint- csak két rőt bundájú csau-csau őrzi, gondolom, az éjjeliőrön kívül. Kecskerágó bokron verekszem keresztül magam, s csodálatos, holdbéli tájra jutok. Hatalmas, alján már vízzel feltöltődött elhagyott agyagbánya partján állok. A vízfelületet — a hetvenöt-nyolcvan fokos lejtő tövében — két hektárnyira becsülöm. Partja már erőst benádasodott, a másik oldalon, ahol a víz menedékesebb úton közelíthető meg, egymástól mértéktartó távolságban néhány felnőtt horgászik, a tó közepén két gyerek éviekéi, bizonnyal maguk eszkábálta tutajon. Balkézre tőlem olyan százötven méterre hat éppen tizenéves, de szemmel láthatóan még általános iskolás korú ember nudizik, három lány, három fiú. Megspórolták a Délegyházáig vivő vonat menetjegyét. Bóklászom a parton, s megkísérlem felbecsülni, hogy hány tonna lehet az a fém, amit itt hagytak, a rozsda s a mindent kikezdő idő martalékául. Ötven-hetven tonnának sejtem, motorkonzolokból áll össze ez a fémtömeg. Aztán van még itt három, hajdan nagy teljesítményű villanymotor — hibátlannak látszanak, ha használt műszakicikk-kereskedő lennék, egyért-egyért kétezer forintot szemrebbenés nélkül adnék, s bizton nem fizetnék rá — meg két kompresszor, s egy nagy szivattyú —, ezekről sem tudni, miért hagyták itt. A betonkerítés résén gyakorlatilag a volt téglagyár területére jutok, ez most illegális szeméttelep. Felhasogatott, félig kibelezett matracok, sok kilóra való használt infúziós cső, rajtuk a tű, vagy negyven csámpásra formázott női kalap — csak a gyárból kerülhetett ide —, fel nem használt tejeszacskók tömkelegé, valamelyik palackozó üvegmosójából kikerült szemét tonnaszám, elképesztő mennyiségű motorolajos flakon. Van itt egy sarkig tárt rozsdás kapu, közelében kicsiny halom, onnan széjjelnézek. Jól látom az új téglagyárat, jobbra tőle a rákoskeresztúri izraelita temető bejáratának két — inkább érdekes, mint szép — hagymakupolája, távolabb az Athenaeum új épülete. Amint lebotladozom a halmocskáról, az egyik bokor alatt gondosan odahelyezett kartonlapot látok, rajta jól kivehetően egy hanyatt fekvő ember törzsének lenyomata. Hát igen, valahol szeretni is kell egymást — ha már a szállókon nem szabad. Visszaérve a házba bejárom azt a nyolcemeletes épületet, amelyiknek a földszintjén lakom. Az első emeleten laknak a lengyelek, a második emelet csapóajtaja le van lakatolva, rajta tábla: „Vendégszobák”, a harmadikon a mosdóban van egy mosógép és egy centrifuga, a negyediken a mosdó mellett főzőhelyiség, mosogatóval, pici asztallal, két darab kétlapos rezsóval. Mosni máshol az épületben nem lehet (!!!), főzni viszont a hatodikon is. Ez hát a ház, ilyen a környezete, ahol dolgozni, lakni fogok, ahol majd életemnek egy — vajon mekkora? — darabja eltelik. A szobában turkálok az egyik nagy dobozban — még mindig a padlón vannak, nincs lelkierőm kipakolni, s úgy látom, nem is nagyon lesz hova. Kiveszem Komay János Hiány című könyvét, s ágyamon végigheverve olvasni kezdem. Úgy a közepén járok a műnek, minden sorát igaznak tartom, s mégis az az érzésem, ha húsz évvel ezelőtt írta volna a professzor úr, börtönbe került volna; ha huszonöttel, akkor még most is ott lenne. (augusztus 21.) Háládatlan vagyok napjaimmal, nem jegyzem fel rendszeresen a történéseiket, pedig — gondolom, mert nagyon új a hely — elég változatosak. Dolgoztam már nappal is, nem is egyszer. Valamikor 15-én vagy 16-án a főnök — talán négy szót is mondott közben — ideadta a munkaszerződésemet. Havi 216 órát kell dolgoznom, 2500 Ft alapbérért, kilenc-kilenc 12 órás nappalt és éjszakát. Ez valami pokolnak látszik így a papíron, mert amikor például nappal dolgozom, másnap este jönnöm kell, tehát mindennap dolgoznom kell valamennyit, vagy egész vagy fél műszakot... hát, mit is mondjak, hogy is mondjam — négy és fél év után újra mindennap dolgozni —, el tudok képzelni nagyobb passziót is. Ismerem már csoportunk ötödik tagját is, rozoga öregember, decemberben 79 éves lesz — a három évvel fiatalabb U. néni hozzá képest bokorugró bakfis. Az öregúr húzza a bal lábát, folyton csattogtatja a protézisét, és ez annyira meglepett, hogy hangosan nevettem rajta, alig győztem magam kimagyarázni — járás közben fütyül, mint a borz. Gondolom, speciálisan fejleszthette ezt a képességét, mert — kipróbáltam — igen komplikált nyelvtartás kell hozzá. Ő persze nem tud arról, hogy ilyen hangot ad ki — ha volna humorérzéke, 54
