Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Hegyes Zoltán: Venyigenapló

véleménye nincs, most már neki se, hiszen felmondási idejét tölti, ezer forinttal magasabb fizetésért egy kötetlen munkaidejű állást vállal. Egy bátortalan kérdésemre megtudom, hogy ma már itt alhatom, s hogy másfél óra múlva dolgoznom kell, reggel fél hatig. Felállók, megköszönöm az információkat, az épület előtt beülök barátom mellé az autóba, száguldunk az engem ideiglenesen befogadó szállóra, a holmimért. Negyven perc alatt fordulunk, egy szőke, már láthatóan kismama, szimpatikus hölgy megmutatja, melyik szoba melyik ágya az enyém. Nem esik jól, hogy nem egyedül vagyok egy szobában, rossz alvó lévén éjjel olvasok, uram bocsá’, néha írnék is —, egyelőre gőzöm sincs hozzá, hogyan teszem meg, hogyan sikerül bárkihez is alkalmazkodom. Gyors zuhany, fehérnemű- és felsőruhaváltás, s pontban fél hatkor jelentkezem U. néninél. Őszhajú, ápolt, kék munkaköpenyes, vékony, de láthatóan hajdanán feltűnően csinos, tiszteletre méltó idős hölgy — ez az első benyomásom. Végigmér, akár vásári kupecok a lovat, amint áttetszőén kék szemén látom, meg van elégedve a látottakkal. A következő társalgást folytatjuk:

— Aztán maga ezzel a szakállal akar portáskodni?

— Nem hiszem, hogy akadályozna a szakállam a munkában.

— Jól van, tököm, de ez a főnöknek nem tetszik.

— Nekem meg az az ember nem tetszik, aki beleszól a mások hajviseletébe, ruházkodásába, egyebekbe. így kerek a világ, U. néni!

— Jól van, engem nem érdekel — fejezi be a bemutatkozás eme részét, majd megmutatja, hogy hová üljek, mi lesz a dolgom. A lakók belépője kanárisárga színű kartonlap, s mivel én az I. épület ajtajában ülök, csak azokat engedhetem be, akiknek a belépője jobb felső sarkában egy piros csík van. Bemehetnek a zöld- vagy feketecsíkos belépővel bíró lakók is, de azoknak a belépőjét le kell tenniük az én asztalomra.

. . . dolgozni kezdek, bár nevetségesnek tartom, hogy ez „munka”, s ezt a munkát — én végzem. Sajnos, az elmúlt huszonöt évben olyan ellenszenv képződött bennem a portásokat, kapusokat, telefonoskisasszonyokat és titkárnőket illetően, amit már soha ki nem irthatok magamból. Megszámlálhatatlan esetben kellett megnyugtatnom őket, hogy ékes magyar nyelven fogom elmagyarázni jövetelem célját — annak az embernek, akihez jöttem. Soha, semmi mást nem válaszoltam arra a kérdésükre, hogy: „Honnan jött az elvtárs?”, mint azt, hogy: „Ebben a pillanatban tettem be magam mögött az ajtót, az utcáról jövök!” Alkati tulajdonságom az őszinteség, ennélfogva a válaszmondatban az utcát időnként a barátnőm, a mozi, a strand vagy a lóverseny helyettesítette, de sohasem a munkahelyem, amiből esetleg következtethettek volna arra, miért vetődtem arra. A portás az én fogalmaim szerint — dolgozzon minisztériumban vagy munkásszállón — azért van, hogy tudjon arról, ha valaki bejön, azt igazítsa el, de semmiképp sem azért, hogy megakadályozza a bemenni szándékozót, vagy éppen faggassa.

Hatvanszor-hatvan centis asztal mellett ülök, meglehetősen kényelmetlen széken — előtte egy csupaüveg-falú portásfülkének, mivel a fülkében pillanatnyilag a fél nyolckor kezdődő mozi belépőit árulja az egyik lakó. Úgy érzem magam, mintha meztelen állanék egy kirakatban, kezeim hátrakötve. Nem mondta U. néni, hogyan nyugtázzam a nekem felmutatott belépőket, s mert eleddig úgy láttam, hogy némán bólogatni a gyászkocsi elé fogott lovak szoktak a temetői zenére, ezért „köszönöm, rendben van!” szavak kíséretében biccentek a szemem elé villantott sárga lapocskákra. Alig akad ember, aki ne állna meg szavaimra, jó néhányan vissza is mondják: „Szívesen!” Nem nehéz észrevennem, ezekkel az emberekkel nem szoktak így beszélni, ezeknek nemigen szoktak megköszönni semmit. Hét óra körül meglepetés is ér. Egyik, hogy találkozom egy fehér belépővel. Aki felmutatja, bizonnyal látja tanácstalanságomat — tudatlanságomat? —, s idegen akcentussal, mosolyogva mondja; „Én lengyel!” A legközelebbi fehér belépőt már lengyel nyelven köszönöm meg, felhasználva lengyel nyelvismeretem mintegy ötvened részét. Erre már meglepett a mosoly, s mosolyogva jön a „kérem” is, természetesen szintén lengyelül. Már legalább a nyolcvanadik fehér belépős ember halad el előttem, amikor odajön hozzám, egy a tinédzserkoron rég átbillent, még mindig csinos, kontyos nő, s mondja, hogy ő E., csoportunk — ahogy itt mondják: partink — vélem ötödik tagja. Nem mondom meg neki,

50