Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Hegyes Zoltán: Venyigenapló
hogy ráérünk az éjjel bemutatkozni egymásnak, de torz vigyoromból valószínűleg látja. Magamra hagy, tovább villannak előttem a belépők. Ez kilenc óráig tart. Pontban kilenckor U. néni kiüríti a társalgót. Meg kell hagyni, különbül csinálja, mint bármelyik hazai fegyveres testület szolgálatban lévő tagja tenné — pedig a folyton sarkában lévő E. ki sem nyitja a száját. A társalgó olyan háromszáz négyzetméter alapterületű lehet, gondozott délszaki növényekkel, a formatervezett virágtartók tövében bőrfotelekkel, álló hamutartókkal, fából való pótszékekkel. Percek alatt kiürül. U. néni villanyt olt, némi, éjszakára okvetlenül szükséges fény világol a továbbiakban. U. néni és E. intenek, menjek oda a főportához. ... és megkezdődik a faggatásom! Ki fia-borja vagyok, ha születtem, miért születtem, hol születtem, s főképp mikor, nőtlen, házas, elvált, netán özvegy vagyok-e, milyen járművel jöttem ide, igaz-e, hogy Mercedesszel, miért öltöztem át, mikor az teljesen mindegy, milyen ruhában van az ember, amíg nézi a belépőket, ha már a szakállam őszül és a hajam nem, akkor miért nem festem a szakállamat, miért vagyok ilyen fiatalon nyugdíjas, hány forint alapfizetéssel vett fel a főnök, és — ezt a kérdést többször is megkaptam — mennyi a nyugdíjam? Tőlem telhetőén megválaszoltam türelmesen a kérdésözönt — kivéve az utóbbi kérdést, mindössze annyit mondtam, hogy ez az egy titkom hadd maradjon az enyém, inkább beszaladok a szobába, megszámolom és megmondom, hogy hány nyakkendőm van. Erre viszont nem voltak kíváncsiak. Úgy tíz órára jövök rá, hogy egyébből is áll a portáskodás, minthogy kikericssárga kartonlapokat nézegessek. Megtudom — persze, csak társaim munkáját figyelve, U. néni nem vette a fáradságot, hogy megmondja, mikor mit is kell tennem — hogy a lakók reggel a főportán leadják a kulcsot, amikor hazatérnek, a belépő felmutatására visszakapják. Megfigyelem azt is, hogy — mivel délután négytől nincs telefonos kislány — este a portáról lehet kapcsolni a szállón belüli mellékállomásokat. Szerencsére bejön egy rendőr is, egyenesen a portára, nagy rutinnal kihúz egy fiókot, kulcsot vesz elő onnan, végiglejt a társalgón, eltűnik egy ajtó mögött. Utána somfordálok, látom az ajtó feliratát: Felvételi iroda. A nyitott ajtó mögött a rendőr nagy regiszterben lapoz. Amint elmegy, én is kérdezek. U. néni és E. egymás szavába vágva magyarázzák: a rendőr S. zászlós, házirendőr, kmb-s, irodája az utca túlsó oldalán van, bizonnyal telefonáltak neki a kapitányságról, nézze meg, hogy itt van-e még valamelyik „jómadár” vagy esetleg már kirepült... Egyébként — nyugtatnak meg — ritka nap, hogy innen vagy onnan, nemegyszer vidékről is, ne jönne ide egy rendőr. Tizenegy óra után U. néni is regisztert kotor elő a portapult egyik feneketlen fiókjából, gondosan megvonalazva néhány rublikára, s éjfél előtt pontosan egy órával fölírjuk a későnjövők neveit. Erre is rákérdezek, mondják, kell ez is időnként a rendőröknek, de — ritkán ugyan — a munkavédelmi előadóknak is. Nemcsak a neveket írjuk fel, hanem ahol kell, egy-két szónyi megjegyzést is teszünk: „ittas”, „erősen ittas”, „belépőjét elvesztette”, „semmiféle igazolványa nincs” — meg ehhez hasonlókat. Az építőiparban 10-én fizetnek, mindössze két nappal haladtuk meg ezt a dátumot, sok lakó részegen tér haza, egyik-másik hangoskodik, köpköd, többőjüknek keskeny a tíz méter széles társalgóátjáró, néhányukon a ruha, akárha vasvillával a csillagos égből hányták volna rá. Akad olyan közöttük, akinek véres az arca, zakója, nadrágja, egy I. épületbeli lakó két akkora monoklival tér nyugovóra, mint egy békebeli kávésfindzsa. Nekem viszont feltűnik, hogy a kifejezetten jóképű cigányfiúk tucatjai kifogástalan öltözékben, színjózanon érkeznek meg a szállóra. Jó látni, hogy itt tartunk —, viszont komolyabban meg kell néznem, hogy hol is tartunk? Éjfél lehet, amikor látom, hogy egy szembeszökően sovány arcú-testű férfi a bezárt büfé előtt vitatkozik, már-már dulakodik két részeggel, tegezve kiabálnak egymással. Arra indulok, U. néniék rám szólnak, hagyjam, a sovány S., az egyik portás. Azért nem láttam eddig — teszik hozzá — mert a büfén túl is van egy porta, ő eddig ott dolgozott. Vakarom a fejem, s magamban megjegyzem: ha ilyen nehezen tudom meg, mi is egy portás dolga, hol kell dolgoznia, mit s mikor felírnia, egy fél év is beletelik, mire valóban használható dolgozó lesz belőlem. S. végtére is odajön hozzánk enyhe pálinkafel- hő burkolja. Lehet, hogy igazat mondott a szőke helyettes? Beszélgetünk, de ettől sem 51
