Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Hegyes Zoltán: Venyigenapló
nevet, így életkorán kívül csak annyit állapítok meg róla, hogy nagyon hiú nőszemély lehet, vaklálósan összehúzott két szeme, a szemei körüli jellegzetes ránctömeg arról árulkodik, hogy legalább egy évtizede minden lépéséhez szemüveget kellene viselnie. Nagy ládákba dugott, húsos levelű egzotikus növények mellett haladok el egy csapóajtó mögött, négy lépcsőn felmegyek, s a második ajtó mögött megtalálom a szállóvezetőt. Az ő szobájába lépve is bemutatkozom, nem áll fel az asztaltól, úgy nyújt kezet. (Szívok egyet hiányos fogsorom valamelyik odvas tagján, s megállapítom magamban: aki ennyit sajátított el a társasági viselkedés írott-íratlan szabályaiból, azzal nehéz lesz együtt dolgozni. Igazam lett.) Elkéri a személyi igazolványomat, s egyáltalán nem célratörően kétszer is rákérdez, hogy miért is vállalok valójában munkát? Igyekszem szabatos mondatokban válaszolni —, amint az arcáról látom, sikertelenül. Töltöttgalamb formájú adminisztrátornőt szólít be, telefonon, katonásan parancsröviden, aki két számomra egyelőre ismeretlen rendeltetésű papírt hoz, ezekkel kell visszamennem holnap a munkaügyi osztályra. Talán öt percet töltünk egy levegőt szíva, — úgy távozom, hogy ezt az embert egy kicsit sem érdekli, kivel dolgozik együtt. Amíg a jól megjegyzett úton kijutok az épületből, bizarr gondolataim támadnak: ha ez az ember nős, biztos nem udvarolt egy fél délutánnál hosszabb ideig. Ha régen vezető — eszméletlen mennyiségű beosztottjának kellett lenni évek során, hiszen ezekből a rosszul szerkesztett két és fél mondatokból senkiről semmit nem tudhat! Tegyük fel, én beszéltem négy-öt-tíz-ötven egykori munkatársával, akik egységesen utálják, s idejövök dolgozni, hogy majdan ebből egy olyan írás legyen, ami majd ökelme „vezetői” módszerével foglalkozik. Akkor mi van? Képtelen vagyok másra gondolni: ez az ember eszköznek, majdhogynem rabszolgának tekint majd engem, mint — valószínű — annak tekinti a mostani munkatársait is. (aug. 12.) A negyedkilónyi, szükséges papírral felfegyverkezve a dél ismét a vállalat központjában talál. A tegnapi csinos hölgy mosolyog — és orvoshoz küld. Ez meglep ugyan —, de ha kell, hát kell. Az orvosi rendelő előtti folyosón egyedül vagyok férfi; hét nő van még ott, ők egy kivételével nem új belépők, éves időszakos vizsgálatra jöttek. Mintegy másfél óra múlva kerülök az orvos elé. A doktor úr alacsony ember — ez ültében is jól látszik — mindkét keze neurotikusán rángatózik, az arca olyan hosszúkás, sovány és valami túlvilági megdöbbenést tükröző, mintha egy kora-gótikus templomfreskóról szökött volna meg. Mondja, hogy vetkőzzek félmeztelenre, s közben egy húszas évekbeli kupiét énekel, falsul, fennhangon. Ez viszont nem akadályozza meg abban, hogy egy vérnyomásmérés után megállapítsa; alkalmas vagyok arra, hogy portás legyek. Akkor hát: irány a szálló! A tegnapi főnököt nem találom, a helyettest igen. Ha van két ember között különbség — akkor ők különböznek egymástól. A helyettes szőke hajú, szemüveges, középtermetűnél kicsivel alacsonyabb, fisztuláshangú, simamodorú úr, hellyel kínál és — elkezd ömleni belőle a szó. Olyan húsz perc telhetik el, mire szóhoz jutok, hogy nevemen kívül én is mondjak már magamról valamit. Nemigen zavarja a mondanivalóm, bár egy-két alkalommal közbekérdez, mondhatni rutinosan. Nagyon sok mindent megtudok. Például, hogy U. néni csoportjába kerülök, aki hetvenhatodik éves, s állítólag egykor egy piroslámpás ház lakója volt. Munkatársam lesz A. bácsi is, aki hajdani sofőr, rengeteget beszél munka közben, és még többet alszik, tekintet nélkül a napszakra. A csoportban dolgozik még S., aki a helyettes szerint gyakorló alkoholista. Lelkemre köti, hogy a tegnap már futólag látott töltöttgalamb és a telefonos hölgy előtt még az időjárásról se mondjak véleményt, mert ők a főnök fülei. Egyáltalán senkivel semmiféle személyes kapcsolatot ne próbáljak kiépíteni, ezt vagy nem lehet — tehát hiába próbálkozom — vagy, ha ilyesfajta kapcsolatom mégis kiformálódna, a másik úgyis visszaél majd bizalmammal. Van étkezde, itt a konyha is, naponta kétszer főtt étel, kajára ne legyen gondom, ingyen is hozzájuthatok, ha megdugom valamelyik konyhásnőt. Egyébként ugyanezt kell tennem, ha azt akarom, hogy rendszeresen kitakarítsák a szobámat — csak ott nem valamelyik konyhalánnyal, hanem a takarítónővel, akik egy vagy kettő kivételével valamennyien cigányok; akárcsak a lakók, de közöttük jobb az arány, a 2400 körüli lakónak csak a hatvanöt-hetven százaléka cigány. Aztán még hallok véleményt tőle arról, hogy ebben a házban senkinek semmiféle 49
