Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Hegyes Zoltán: Venyigenapló
Hegyes Zoltán Venyigenapló A Jzerkilencszáznyolcvanhárom augusztus közepétől a budapesti illetőségű Szolgáltató Vállalat alkalmazásában állottam mint portás. Feljegyzéseim a vállalat egyik munkás- szállóján készültek, azon a szállón, ahol laktam és dolgoztam három hónapon át. (1983. aug. 10.) Harmadik hete lakom egy munkásszállón, ahová — ismeretség révén —, befogadtak, mivel nem volt fedél a fejem felett. Helyzetem egyre kényelmetlenebb, úgy érzem, visszaélek a bennem bízók jóindulatával. Háromezer forintos albérletet nem engedhetek meg magamnak, E.-hez vissza nem költözöm, bár — amint sejtem — már megbánta, hogy hallgatott V.-re, s rövid úton kirakott. A mai napig sem helyezkedett el, akárhányszor benézek hozzá, véletlenül sem találok egy falat kaját sem, kávét még kevésbé. Ugyanolyan szorgalmasan töltöm meg időnként a hűtőszekrényt, mint amikor még ott laktam. Már hetek óta nézegetem az újságok apróhirdetéseit, valami „szellős” munkaidő-beosztású munkahelyet kellene kifognom, amivel szállás is jár. Mostanában az Esti Hírlap — amit én következetesen Koradélutáni Hírharsonaként emlegetek, hiszen egy délelőtt tizenegykor slusszoló újság legfeljebb koradélutáni lehet, esti semmi szín alatt — szerdánként állásbörze melléklettel jelenik meg, abban találom a Szolgáltató ajánlatát. (aug. 11.) A Bartók Béla útra villamosozom. A Szolgáltató-irodaház hatemeletes, jól karbantartott épület, kívülről. Éppen a belülről való karbantartás miatt kell becsavarognom jóformán mind a hat emeletet, — átbucskázva a folyosón hagyott festékesvödrökön, szétvert ablakkereteken, negyed-, félköbméternyi vakolathulladékon — mire a földszinten, reprezentatív módon berendezett — bárpultos, faltól-falig italtárlóval felszerelt — ifjúsági klubban megtalálom a munkaügyi osztályt. Harminc körüli, kicsit pöszén beszélő, határozottan szemrevaló hölgy fogad, igen kedvesen. Kerek-perec megmondom: lakásra van szükségem, ezért és csak ezért helyezkedem el, különben a nyugdíjamból megélnék, vidéken még albérletben is, de nekem most a főváros kell! Elsorolja, mit hozzak magammal — munkakönyv, MIL-lap, SZTK-könyvecske (itt közbeszóltam, nem tudom mi az, mert olyan cég nyugdíjasa vagyok, amelyiknek van saját biztosítótársasága, de hamar sikerült megértetnie velem, miről van szó) — de mielőtt ezeket összegyűjtöm, ő már ad címeket, ezek a város különböző pontján lévő szállók címei, olyan szállóké, ahol éppen hiány van a portásokból. Öt cimet kapok, a főváros négy kerületéből. Amint az utcára érek, az első címet az első telefonfülkéből tárcsázom, mint egy jó hónap múlva kiderül, pechemre. Kicseng a szám, a központ szól vissza, kérésemre keresik a szállóvezetőt, a telefonos hölgy azt mondja, adja a helyettest, másfél óra múlva megtudom, a vezetővel beszéltem. Határozott hangú, telefonon keresztül is megállapíthatóan kevés beszédű ember szól vissza, hogy holnap vár. Amint kilépek a fülkéből, rágyújtok, s mire elszívom a cigarettát, eldöntőm, nem holnap, ma nézem meg azt a szállót meg a szűkszavú főnököt. Villamos, még egy villamos, majd villamospótló autóbusz — s a város egyik legkietlenebb útjának vége felé megtalálom a három, egyenként nyolcemeletes épületet, amik kívülről igazán jól festenek. A főbejárat előtt személygépkocsik parkolnak, közöttük két, fekete rendszámtáblás, egy- egy dél-lengyelországi vajdaságból való Skoda. Három óra múlhatott egy kevéssel, amikor belépek a tágas földszinti társalgóba, s megállók a porta előtt. Feltűnően nehézkes mozgású, hatvan év körüli asszony igazít útba, széles és határozatlan karmozdulatokkal, hol keressem a szálló vezetőt. Amikor beléptem, bemutatkoztam, ő nem mondott 48
