Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Herceg János: Bácskai puszták, történetek
állomás, mely Zombor és Szabadka között a legnagyobb, és a legtöbb utas is itt szállt le meg fel. Az Orient-expressz ugyancsak átrohant a tájon, s olyan állomásoknál, mint Tavankút és Nemesmilitics, el se füttyentette magát, de Bajmokon megállt. A főnök ilyenkor feszesebben húzta ki a derekát, palacsintasütőjét fontoskodva emelte a magasba, indulást jelezve, s az ügyeletes rendőr is haptákban állt, amíg el nem tűnt a vonat a Telecskai dombok mögött. Már ebből is látszott, hogy Bajmok nem akármilyen helység, hanem valahol város és falu között foglal helyet. Hogy nem lett soha járási székhely, mint a nem nagyobb és népesebb Kula és Hódság, annak csak az lehetett az oka, hogy a közelében nem voltak falvak, csak szállások és puszták, melyeknek egy része Szabadkához, a másik Zomborhoz tartozott. Viszont az ipara már a század elején fejlett volt. A vonatablakból látható nagy Lichtnek- ker-féle téglagyáron kívül tornyos gőzmalma volt, s a vásárokra járó mesteremberek: szűcsök, szabók, papucsosok többsége is Bajmokról került ki. Kitűnő kézműveseket nevelt Bajmok, akik azonban többnyire világgá mentek, Pestre vagy Bécsbe, de legalábbis Szabadkára, mert odahaza nem lett volna munkájuk. Ha valamelyik uraság behajtott a nagyközségbe, mert hivatalosan ez volt Bajmok neve, inkább csak javítást hozott a mesternek, vagy vitte ki azt a kastélyába. A borbély, akit a tejeskocsi zötyögtetett minden másnap a Lelbach, a Ferbach vagy a Pilaszánovics ur'asághoz borotválni, konvenciót kapott, mint az éves cseléd, míg a szobafestő koszt-kvártély ellenében tartotta rendben az udvarházak falait, s mivel a mázolás is mesterségéhez tartozott, a hintót szintén ő lakkozta feketére, sárgára festette be a homokfutót. Többet nem tudott nyújtani a vidék, s nyilván ezért volt, hogy Bajmok megrekedt a fejlődésében még az első világháború előtt, és sok nála nem nagyobb község hagyta azóta messze maga mögött. Mintha Bajmok csak adni tudott volna mindig, kapni viszont nem kapott senkitől soha semmit. Pedig összetételében a legtipikusabb bácskai község volt. Háromnyelvűségéhez csak a délebbre fekvő Őrszállást, vagy a még messzibb Csonoplyát lehetett volna hasonlítani, amellyel egyébként a Telecska kötötte össze. Az a hibrid egység, amelyet a német—magyar—bunyevác hatás alakított ki, akár a lélekszámban kisebb Cso- noplyán, a századelő éveiben még megőrzött valamit a sajátosságából. Akkor még a népviselet se veszett ki Bajmokon, s az etnográfusok feljegyezhették, hogy a bunyevác beütés a legények virágos mellényén, s a lányok arannyal díszített bársony pruszlikján vált szemléltetővé. Egymás szokásaiból is sok mindent átvettek, ha mindjárt a „bajmoki bicskás” elnevezést inkább talán az alliteráció szülte, mint a másoknál jellemzőbb sajátosság. És annak ellenére, hogy Hegedűs Lénárd plébános úr egy emberöltőn át három nyelven tartotta prédikációit, s a rengeteg kör, olvasóegylet és kaszinó némi nemzetiségi elzárkózást is megengedett, mégis a béke és tolerancia uralkodott a népek között, úgyhogy a parasztnábob, Beslic Lazo és Herczeg Kálmán főhadnagy úr a legteljesebb egyetértésben tarokkozhatott vasárnap délután, nem is szólva a nép együttéléséről, amely ősidőktől fogva megszokta a vegyesházasság intézményét Bajmokon. Csak Kókay Károly nyugalmazott aljegyző és műkedvelő nyelvész sétált aggodalmasan zöldre fakult fekete zsakettjében örökké elégedetlenül, míg aztán harminc év előtt őt is el nem némította Bajmok zsíros, fekete földje. * * * Hogy mennyire elmosódtak már több mint száz év előtt a nyelvi és nemzetiségi határok Bajmokon, fényesen bizonyítja egy eset a szabadságharcból. 1849. március 4-én reggel azzal költötte Speletics Bódog szabadkai képvislőt és kormánybiztost a szobalánya, hogy egy ember keresi. — Miféle ember ilyen korán? — mérgelődött a képviselő. — Azt mondta, csak mondjam a nagyságos úrnak, a Pájó van itt. Erre a képviselő kiugrott az ágyból. 40
