Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Fejér Ádám: "...S még a templomot se építettük föl": gondolatok a magyar kultúráról

egyoldalúságát ellensúlyozva, a kifelé figyelés kényszerítő szükségére figyelmeztet. Önmagában véve az egyoldalúság korántsem valamilyen különleges jelenség, sajátosan magyar torzulás: minden klasszika szimptomatikusán elvéti egyetemes érvényűség és nemzeti jelleg viszonyának ideális arányát. Csak amíg Európa más nemzetei valamiféle világképimperializmusra hajlanak, vagyis az általuk megtalált, rájuk szabott megoldást mindenki számára alkalmasnak, s ezért lehetőleg mindenhol alkalmazandónak gondolják, mi, finitiz- musunknak megfelelően, azzal abszolutizáljuk a magunk találmányát, hogy úgy véljük, ez csak a mienk, csak nekünk szól, ezen unikális érték birtokában nincs közünk senkihez, s remélhetőleg senki másnak sem lesz köze hozzánk. Való igaz, hogy kultúránk felelős képviselőinek a múltban tudatosan védeniük kellett s egyelőre még mindig védeniük kell e világkép-nélküliségében védtelen kultúrát, a magyar költészet nem lehetett kozmopolita, a magyar költő, még ha szerette volna, sem lehetett „világköltő”. Bezárkózásunk igazi oka azonban nem az, hogy — mint Arany mondja — „kis faj” vagyunk, azaz valamely süket, értelmetlen, és értelmetlenségében lebírhatatlan demográfiai adottság, hiszen tudjuk, „nem sokaság... tesz csuda dolgokat”, „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép”. De hát szabadok vagyunk-e mi földhözragadtságunkban — vagy az Illyés ajánlotta mitológiai eufemizmust alkalmazva — anteuszi jellegű kultúránk cifra börtönében? Mennyire ránk valló szellemtelenség lenne azt gondolni, hogy a nagy népek eszméi az általuk megtestesített tömeg iránti tiszteletből találnak meghallgatásra, hogy „a hatalmas” hatalmassága révén terjeszti „nyelvét, honját, istenit”. A kicsiségünket fölemlegető Arany nem az európai eszmetörténet törvényeit keresi, csupán kora riasztó jelenségét, a metafizikai nyelv századvégi megzavarodását észleli, amikor a nemzeti kultúrák megnyilatkozását vak természeti erőnek látja, „zugó árhoz” hasonlítja, s attól óv, hogy a nagyság epigon tiszteletétől megtévesztve, a tényleges kulturális feladatról megfeledkezve, önálló világkép híján elemi erők játékává váljunk.

A magyar kultúra ma már jó ideje túl van azon a szakaszán, ho|y léte hitelességének biztosítékait önbizalmat adó finitizmus és az elbizakodottság veszélyét kivédő nemzeti katasztrófatudat kettősségében keresse. A József Attila—Illyés-nemzedék teljesítményének eredményeképpen az európai humanizmus követelményével összhangban végre nálunk is az individuum lett a kultúrát szervező problématudat felelősségteljes hordozója. Azóta az egyén „a mindenséggel” kívánja „mérni magát”, többé nem par excellence hazafi, ha tudja is, hogy a magyarság valamiféle „számkivetettséget” jelent, és ezt a számkivetett állapotot mint ittlétet akarva-akaratlan a lét teljessége utáni sóvárgással egyetemben vállalnia kell. Szenved a világkép-nélküliség hagyományosan magyar állapotában, de tudatosan, mint individuum: magában, magáért szenved, az ő világbeli tájékozódásához kellené ez a sehogyan sem s a korabeli Európában már senkinek sem adódó világkép. Miközben azonban megadóan ízlelgeti a szorongás, e korszerű európai élmény keserű poharát, egyszerre — ahogy azt Illyés életművében látjuk — felsejlik előtte a felismerés, hogy kultúrájához kötöttsége nemcsak rabság, a büszke lélek pányvára vetése, hanem valóban erőt adó szellemi „tartalék” is, hogy „puszta, elvont ideállal”, nemcsak lehetetlen dalolni, de talán egyáltalán nem is szükséges, mint ahogy igazában — bizonyos múltbeli termékeny illúziók ellenére — soha senki sem dalolt. Az individuális értelemteljesülés lehetetlenségének huszadik századi felismerése, amely önmagában kiábrándító negatívumnak mutatkozik, az autonómia iránti igényét kinyilvánító magyar individuum számára felszabadító élménnyé válik, egyszerre nem sejtett képesség birtokában találja magát, lehetőséget lát arra, hogy a kultúra egészéhez utat nyitó, némileg archaikusnak minősülő kapcsolatai révén a hiteles gondolkodás formáit keresse, s a humanista tökéletességeszménnyel összhangban végeredményben tudatos erőfeszítéseket tegyen léte hitelességének biztosítása érdekében.

A magyar irodalom létrehozta a maga klasszikus alkotásait. E művekbe kódoltan felhalmozódott a kultúra őrzésének, az emberi egzisztálás, a humán létfeltételek biztosításának minden tapasztalata. Ránk, az örökbe kapott kincsek birtokosaira, az a feladat vár, hogy e tapasztalatot megszólaltassuk, fogalmi nyelvre fordításuk révén a vaksi tapogatózás, a

5