Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Fejér Ádám: "...S még a templomot se építettük föl": gondolatok a magyar kultúráról
formában bármit is mondjon, amikor bármiféle szándékos erőfeszítés hiábavalóságát megértve, a világ középpontjában, mintegy isten tenyerén látja magát. A nemzeti sorskérdések irodalmunkban oly gyakori emlegetése, a hazafiságnak első számú magyar erényként való feltüntetése némileg megtévesztő jelenség. Hajlamos az ember azt hinni, hogy ilyenkor valóban a hazáról, bizonyos történelmi, politikai, gazdasági stb. szituáció elfogadható voltáról vagy elfogadhatatlanságáról van szó. A helyzet azonban az, hogy a magyar kultúra hordozója számára a patriotizmus a spirituális igény kiélésének, a tárgyiasító végesség leküzdésének legfontosabb, legkézzelfoghatóbb formája, s megszólaltatására mindig akkor kerül sor, amikor az individuum érzékeli a kultúra egészéhez képesti viszonylagos különállását, ily módon a maga különléte valamiképpen problémává válik számára. Egyszerűen arról van szó, hogy a magyar kultúra a maga körén belül nem támasztja hordozóiban az individuális halhatatlanság igényét, és nem is ígéri az ilyen igény kielégítését. Hazafias költészetünket nem témája, hanem ez a burkolt spiritualitás emeli az alkalmi jellegű célok, a praktikus mozgósító szándék fölé, teszi esztétikailag jelentőssé és általános emberi érvényűvé. A klasszika rövid, múló, bár jelentőségét tekintve örök érvényű történelmi pillanatától eltekintve, amelyben individuális indíttatás és a kultúra egészének szempontja tökéletesen egybeesett, s amelyet éppen ezért a hazafias hangvétel mint e két tényező harminozálásá- nak eszköze csak kevéssé jellemez, irodalmunk egyes korszakai általában véve akként irhatok le, hogy az összhang megteremtése érdekében milyen irányú és milyen jellegű erőfeszítésekre kényszerültek. A XIX. század első felében a romantikus individualizmus szemléletmódjától meghatározottan a hangsúly a hivatását felismerő individuum tudatos kezdeményezéseire esett, innen a romantikus patriotizmus heroikus-tragikus színezete, Berzsenyi és Vörösmarty pátosza, nemes retorikája. Ady és nemzedéktársai esetében viszont a kultúra apriorisztikus, az egyéni szándékot sorsszerűén meghatározó jellegének felismerése volt az alapélmény, és az individuum mint a kultúrában, a „fajtában” megtestesülő végzet szenvedő alanya vagy mint a „sokszázados szándék” médiumszerű, sámános megszólaltatója követel helyet, elismerést magának. Az eszmetörténeti logika lényegi paradoxitását figyelembe véve nem tűnik következetlenségnek azt mondani, hogy a magát szuverénnek gondoló, de a kötelesség igáját felvállaló romantikus individuumhoz képest Ady költészetét az individualizáltság magasabb fokán látjuk állni, hiszen itt a „fajtája” minden átkát és áldását eleve magában hordozó énnek lényegében mindent szabad, nála a leghevesebb indulat, a legesetlegesebb szeszély is szimptomatikus, valamiképpen az egész kultúrát testesíti meg, a feladatok tudatos mérlegelése nélkül is a maga közvetlenségében nemzeti érvényű. Ami áll a kultúránkat átható pánpatriotizmusra, az áll annak legszélsőségesebb megnyilvánulására, a nemzethalál víziójára, rémképére is. A jelenség megértésének lehetőségétől fosztjuk meg magunkat, ha a kérdést mint történelmi adottságot vesszük fontolóra, a veszély reális voltáról vagy irrealitásáról vitatkozunk. Aligha arról van szó, hogy a félelemérzetet múltbeli megpróbáltatásaink rögzítették volna belénk, sokkal nagyobb a megvilágító ereje annak a feltételezésnek, hogy — ha fenyeget is bennünket ilyen veszély — a végzetet mi vontuk magunkra, oka a kultúra egészének és hordozóinak szellemi, eszmei védtelensége. Mindjárt hozzá kell azonban tenni, hogy kultúránk történelmileg kialakult arculatát megváltoztatni nem lehet, és igazában nincs is rá szükség. Önmagunk megismerése, sajátosságaink elfogadása, tudomásulvétele, és a belőlük adódó következtetések levonása segítheti elő hibáink semlegesítését, sőt talán gyengéink erényekké változtatását. Közhely, hogy életünk végességének tudata, a halálra emlékezés, s a tudattal szemben feltámadó érzelmi tiltakozásban a végtelen élményének tapasztalása bizonyos határokon belül felemelő, megtisztító lehet, erő és méltóságérzet forrása. Hasonló szerepet tölthet be a kultúra pusztulásának képzeletbeli átélése ott, ahol a dolgok világában vergődő egyes ember és a lét egésze között misztikus élmény vagy metafizikai reflexió nem közvetít. A nemzethalál-vízió jelentőségét, magyarságtudatunkban betöltött konstruktív szerepét igazolja az a körülmény, hogy kultúránkra összpontosító, bezárkózást sugalló klasszikánk 4
