Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Fejér Ádám: "...S még a templomot se építettük föl": gondolatok a magyar kultúráról
Fejér Ádám . .S még a templomot se építettük föl” (Gondolatok a magyar kultúráról)-»—Babits a magyar irodalmat egyetemes igényű irodalomnak nevezte. Ez annyit jelent, hogy a magyar irodalom a spanyol, az olasz, a francia, az angol, a német és az orosz irodalom partnere, méltó társa. Van valami zavarbaejtő irodalmunk összeurópai, világirodalmi jelentőségének ebben az állításában, hiszen a kultúránk körén kívül állók számára a magyar irodalmi alkotások jelentősége végeredményben nem tapasztalható. Európa nagy irodalmainak történetében példátlan esetnek számít, hogy egy társadalom, amely létrehozta a maga klasszikus szellemi alkotásait, utólagosan kényszerül tudatos erőfeszítéseket tenni felhalmozott kultúrkincsének elismertetéséért. E furcsa helyzet magyarázata irodalmunk Szerb Antal által megállapított „metafizikátlansága”, az a körülmény, hogy a magyar próza és a magyar költemény csak magyarul, s nem egyúttal az egyes nemzeti kultúrák elszigeteltségét feloldani hivatott nemzetközi szellemi érintkezés világnyelvén — metafizikai problémákra kódoltan — Íródott. A metafizikátlanság következménye a jellegzetes magyar finitizmus. A finitizmus olyan mentalitás, amely a végtelenre kinyílás, a kék virág utáni sóvárgás helyett a tevékenység és az érdeklődés körét a közvetlenül elérhetőre, a közvetlenül beláthatóra, házunk kerítésére, hazánk határára, nemzetünk sorskérdéseire korlátozza, s csak azáltal spiritualizálódik, hogy a haza, e legátfogóbb közvetlenség érdekeinek képviselete — miért—miért nem? — annyi akadályba ütközik, amennyit véges emberi erőfeszítéssel nyilvánvalóan lehetetlen lebími. De hát miért jelentős ez az irodalom? Mi az az érték, mi az a különleges, csak általa ismert mondanivaló, amelyet közös nyelv híján Európa nemzetei és a világ népei számára, úgy látszik, nem tud közvetíteni? Miért tarthat számot általános érdeklődésre az a kultúra, amely mintegy programszerűen önmagán kívül nem akar tudni senki másról, amelynek szinte eredendő bezárkózási hajlamát csak jól megfontolt érdeke, a lemaradástól, a félreso- dortatástól való megalapozott félelme korlátozza? A finitizmus mint nemzeti sajátosság nem több puszta kuriozitásnál, egyedül e tulajdonsága révén a magyar kultúra komoly figyelmet nem érdemel, az őt megillető megbecsülést nem vívhatja ki. De vajon a metafizikátlanság nem több, mint finitizmus? Vajon a szellemi kapcsolatteremtés Európában általános nyelvének nem ismerete, el nem ismerése csak hiányosság, amelyet elődeink mulasztását jóváteendő, ha nagy késéssel is, mielőbb pótolnunk kell? Bármily magasra is értékeljük e metafizikai nyelvet, bármennyire tudjuk is, hogy a múltban milyen hasznos eszköznek bizonyult, nem feledhetjük el, hogy végeredményben nem több, mint eszköz, s mint minden más esetben, ezen eszköz alkalmazhatóságának is megvannak a határai. E határok egyben Európa határai, s nekünk, akik Európa — nem okvetlenül földrajzi értelemben vett — peremén élünk, és nemzeti tudatunk szerint az a feladatunk, hogy Európa határait őrizzük, nemcsak tisztelnünk kell azt, ami Európát Európává teszi, de e kultúra korlátáiról — a határokról sem szabad megfeledkeznünk. Metafizikai érdeklődés és finitizmus nem abszolút ellentétei egymásnak. Ellenkező esetben nem történhetett volna meg, hogy a magyarság a metafizikai gondolkodásmód elsajátítása nélkül beilleszkedjék az európai kultúrába. Elfogadás és elutasítás, alkalmazkodási képesség és képtelenség feltételeit, úgy látszik, mélyebb rétegekben kell keresni, mint 1
