Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Fejér Ádám: "...S még a templomot se építettük föl": gondolatok a magyar kultúráról

ameddig az európaiság öntudata levilágít. Ha gondolkodásunk körét Európa-tudatunkkal lehatároljuk, ha az itt általános metafizikai nyelv jelentőségét abszolutizáljuk, előadódhat az a veszély, hogy egész Európa — nem a metafizikai szféráról való megfeledkezés, hanem a kialakult szemléletmódjához való görcsös ragaszkodás következtében, anélkül, hogy tudna róla, anélkül, hogy azt öntudatosan vállalná, és magatartását új álláspontjához igazítaná — a finitizmus pozíciójába sodródik.

Századunk eszmetörténeti jelenségei arra engednek következtetni, hogy korunkban ez az elméleti lehetőség realizálódik: Európa megtapasztalta önnön határait. Míg az újkor korábbi szakaszaiban mindig akadt egy olyan pozíció, melynek állításai az eszmetörténeti aktualitások kívánta mértékben igaznak bizonyultak, s amely magyarázóelvének erejét kimutatva a többi lehetséges álláspontot maga alá rendelte, a mi jelenünkben az igazság, az egység csillapíthatatlan igénye ellenére a viszonylagosság, a többértelműség, az értelmetlenség mutatkozik eszmetörténeti szükségszerűségnek, és a gondolkodás fegyelmező hatásának engedelmeskedve — Kafka hősének szavaival — az értelmetlenséget, „a hazugságot tesszük meg világrenddé”. A hajdan egységes metafizikai nyelv nem működik, dialektusok sokaságára hull szét, Európa nemzetei ma nem tekintenek egyetlen nemzetet sem szellemi vezetőjüknek, az individuumok pedig magukat a létfeltételeiket biztosító kultúra részeseinek, minden atom a maga értelmét saját határain belül keresi, ha ugyan keresi, és nem ismeri fel, hogy adott föltételek mellett minden erőfeszítése reménytelen, életének valódi színtere a labirintus.

A világképek nyelvén, ezen a metafizikai nyelven értelmesen beszélni ma már, úgy látszik, nem lehet. Ezért időszerűvé vált az a felismerés, hogy a világkép mint az értelem tapasztalásának valamiféle rendszere sosem lehet hiteles, sosem ölelheti fel a lét teljességét. Bármennyire evidens is számunkra a magunk értelmi horizontja, a világkép — pusztán azért, mert világkép — mindig bizonyos fokú lehatároltságot jelent, s miközben az abszo- lútumot, a kék virágot ígéri, végső soron olyan szerepű, mint hazánk határa, házunk kerítése. Világképünket megtagadni, az értelemtapasztalás hagyományait semmibe venni éppúgy nem szabad, nem lehet, mint a határokon átgázolni, a kerítéseket meggondolatlanul lerombolni, ugyanakkor bizonyos helyzetekben nincs veszélyesebb dolog, mint a határon túli világgal nem törődni, szemléletmódunk foglyaivá válni. Európa metafizikai nyelvet beszélő, világképük burkában született „boldogabb” nemzetei tulajdonképpen a legújabb időkig nem tapasztalták világképük hitelességének hiányát, a hagyományos gondolkodásmódjuk és a lét tágassága között tátongó szakadékot. Mi magyarok viszont, akiknek igazában tulajdonképpen sosem volt világképünk, egész történelmünk során mást sem tettünk, mint kétségbeesett erőfeszítéseket életünk kicsinyes realitásai és a lét teljessége közötti űr áthidalása érdekében. Erények és hibák sosem különíthetők el tökéletesen egymástól; miért lenne hát eleve elképzelhetetlen, hogy az a sajátosságunk, amely miatt ezer éven át szerény szerepre kényszerültünk, meg kellett elégednünk az európai kultúra eredményeinek — bár lelkes és állhatatos, de mégis csak — passzív átvételével, egyszerre csak előnyünkre válik, és hasznunkra — vagyis most már egész Európa hasznára — fordíthatjuk a magyar létformából adódóan kultúránkban felhalmozódott egyedülálló tapasztalatot.

A magyar kultúra különleges szerkezetét feltehetőleg az a körülmény magyarázza, hogy kontinensünk döntő többségükben indoeurópai eredetű nemzetei között a magyar az egyetlen, amely a kereszténység felvétele előtt, tehát a nemzeti jelleg alapmozzanatai kialakulásának időszakában egységes világmagyarázó elvvel nem rendelkezett, de ennek ellenére államot alapított, történelmet csinált, magas kultúra kialakítására vállalkozott. Nincs szó természetesen arról, hogy ezen kultúrtörténeti tény következtében a magyarság más nemzetekhez képest kisebb mértékben lenne keresztény és európai. Csupán az történt, hogy az a szinkretizmus, amely a keresztény hit és a korábbi „pogány” hiedelmek között — ma már tudjuk, Európa minden társadalmának esetében kivétel nélkül — kialakult, nálunk nem az indoeurópai Olümposz vagy pláne nem az ókori mediterrán civilizáció és a kereszténység, hanem mondjuk a sámánizmus és valamely kozmikus szerepkört be nem

2