Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - VERSESKÖTETEK - MÉRLEGEN - Tüskés Tibor: Kerék Imre: Rézholdak, réznapok: [könyvismertetés]
Ilyen körülmények között kétszeres figyelmet érdemel az olyan értékes, színvonalas költészet, amely nem mond le a hangzás szépségéről, az előadhatóságról, az élőbeszédről, a vers és a közönség kapcsolatáról. Kerék Imre versei — a legjobb, legnemesebb értelemben — szép versek, őrzik a költészetnek az énekkel, a dallal, az élőszóval, a metaforával való rokonságát. Tradicionális líra? így is lehet mondani. De a költészet történetében — az újító, a formabontó, az avantgarde törekvések mellett — mindig szükség volt az eredményeket megtartó, a nemes hagyományokat közvetítő, a kiküzdött értékeket továbbadó lírai vállalkozásokra is. A Rézholdak, réznapok a ma negyvenhárom éves költő második önálló kötete. Korábbi verseskönyve, a Zöld parázs 1977-ben látott napvilágot. Vagyis a Rézholdak, réznapok négy ciklusban elrendezett mintegy száz verse az utóbbi hat—nyolc év anyaga. Közben Kerék Imre elég sokat fordított is. A kötet legtöbb darabja szép vers: versolvasót nevelő, versolvasót megtartó költemény. Ezeket a verseket jól mondhatja az előadóművész, szívesen veszi kézbe a lírára fogékony olvasó. A költő hangja talán az érett Radnóti hangjára emlékeztet leginkább: díszes, metaforikus nyelvhasználat, kissé barokkos, de jól áttekinthető mondatépítkezés, tiszta verskompozíció, borongós, alkonyi fény jellemzi a verseket. Ars poeticája Illyés Gyulára mutat vissza: a vers itt is közösségi cselekvés, ének; a szó az, ami a költőt az emberekkel összeköti („a kettőnk közt húzódó / jeges űrben / csillagközi fényüzenet”); s a költő dolga a megfelelő szó kimondása („mellébeszélők, locsogok / közt ki kell mondani a szót”). Közvetlenül a kötet két helyén rajzol magáról arcképet. A kötet elején álló Önarckép, ősszel alkatának inkább a rezignáltságra hajló vonását emeli ki („Fekszem a tarló fakír-szőnyegén / Maradék magvaimon / készül varjú-lakodalom”); a kötet utolsó darabja, a Fehér című vers a remény, a bizakodás hangját csendíti meg („vagyok alvó rügy hó alatt / ágaskodó vetés gyökérhomályban / bujdosó tavasz klorofill-reménye”). Ami mindkét versben közös és Kerék Imre lírájának egészére jellemző: itt a vers a költőben tükröződő külvilágról ad hírt, és nem önlelke lázait, álmait, látomásait vetíti ki, itt a költő számára a „világ” a fontosabb, mint az „én”. „A recehártyán megtapadva / csomósodik belül / a kidöntött erdei fák magánya” — mondja a már idézett Önarckép, ősszel című versben. Másutt így ír: „világ súlya vállamon / révedezve hallgatom / nyújtózó gyökér neszét / föltörő fű énekét / virág ül tenyeremen / fénymagasra emelem” (Két dal). Költészetének fő gondolati összetevői, érték-kategóriái: a természet, a szerelem és a művelődési javak. Ezek a témák nem különülnek el egymástól a kötetben, mind a négy ciklust átszövik. A természet itt mindig kézzelfogható tájat, többnyire a szülőföld emlékét, a gyerekkori környezetet, „ az elveszített éden üdvösségét” jelenti. Kerék Imrének kitűnő képessége van az érzéki világ szépségének megragadására. Hosszan idézhetnénk plasztikus, érzékletes, tömör természetleírásait. (Erdei pillanat, Szólítotok, Már közelít, Kikericsekkel csillagos, Október, Gyümölccsel gazdag, Régi őszi este, Csillagformájú negatív, Átrendeződik csupán, Havazik, Késő ősz, Varjak, Fagy sikolt stb.) Leggyakrabban idézett évszaka az ősz: ha a természeti képbe az önarcképet is belerajzolja, csaknem mindig az ősz színeihez nyúl (Önarckép, ősszel, Gyümölccsel gazdag, Vázlat). Alkalmanként vállalkozik csak arra, hogy a természeti képet példázattá fejlessze, s a természetleírásra meditativ tartalmat bízzon (pl. Példázat a reményről). Ha pedig az évszakok közül a tavaszhoz fordul, akkor a gondolat többnyire másik kedves témakörével, a szerelemmel, a reménnyel, a bizakodással érintkezik (Szerelmes vers, Énekek Éneke, Szárnyként röpít, Csúcstól gyökérig, Carmina Burana stb.). Milyenek szerelmesversei? Tisztán fénylők, érzékiek, testiek. Van bennük valamiféle rokonság a mítoszok világával, a görögséggel s — mint verscímei is mutatják — az Énekek Éneke, a Carmina Burana hangjával. A leírás visszatérő kifejezései: „aranyalma-mell”, öl, „nyírfaként világló comb”, száj, „birskörte-tomporocska”. Vállalja az érzés teljességét, a szókimondó őszinteséget, s elkerüli az álszemérmet, a prüdériát. „Ajzott citerahúr / tested az ágyon, / ujjaim alatt / Énekek Énekével / tisztán megzendülő. / Isten ajándéka / ez az éjjel. / Madárfészek / melege hívogat / a sötétben / nyírfaként világló / combjaid elágazásán.” De a szerelem kínját, a reménytelenséget is átélte (Hasonlatok egy szerelemre), az „ürömmel telt keserű pohár” ízét is ismeri (Tenéked ez jutott), s tudja, hogy a láng nemcsak izzít, hanem fogyaszt is: „Új meg új szerelem kínoz, míg elsorvadok.” Kerék Imre költészetének harmadik fő ihletköre, élményforrása a művészet, az irodalom, a művelődési javak. Portréverset ír Radnótiról, Jeszenyinről, Mikes Kelemenről, József Attiláról, Kassákról, Petőfiről, Sinkáról, Arany Jánosról, Nagy Lászlóról, Bartókról, Kormos Istvánról (hármat is). Verset ajánl Takáts Gyulának, Kányádi Sándornak, Lator Lászlónak, Szepesi Attilának, Illyés Gyulának, Rába Györgynek, Berzsenyi Dánielnek. Mottót választ Fodor Andrástól, Papp Árpádtól, Illyéstől, Balassitól. A versihlető képzőművészeti élmények között találjuk a budai szobrokat, egy Árpád-kori csontsípot, Varga Hajdú István, Rembrandt, Kondor Béla, Van Gogh, Chagall, Egry József képeit. A világirodalom nagy alkotásai közül tartalmi-formai indítást kap az Énekek Éneké-tői, Anakreontól, a Carmina Buraná-tói. Goethe híres nyolcsorosának, a Wanderers Nachtlied-nek elkészíti — az eddig 95
